Újévi jókívánságok

Tudatos szemléletű, gondolkodó emberek lévén nyilván kellő önismerettel rendelkezünk arról, hogy életkörülményeinkben mi az, ami nehezen tartható, átalakításra szorul. Mégis, ha jut némi idő a napi kérdésektől és sürgős megoldást igénylő problémáktól való eltávolodásra, talán érdemes lehet elmélkedni azon is, hogy a naphosszat sorolható feladatok közül van-e olyan, amelyre súlyához képest könnyen kivitelezhető megoldás található. Olyan, amely esetleg nem ütközik sem feloldhatatlan politikai, sem felvállalhatatlan társadalmi érdekkonfliktusokba.

Ennek kapcsán akaratlanul is az MNB elnökének egy őszi nyilvános előadásán elhangzott metaforikus problémafelvetése ötlik az eszembe. Az előadás rövid összehasonlítást tett hazánk és Svájc életszínvonala, gazdasági rendszere és társadalmi helyzete között. S persze azt várnánk, hogy egy effajta összehasonlítás kizárólag a számok nyelvén próbálna beszélni, és az államháztartásra, az eladósodottságra, a pénzügyi közvetítő rendszer minőségére összpontosítana. Ezzel szemben a minőségi különbségtétel egy kérdésben csúcsosodott ki: a munkához, a napi munkavégzéshez való személyes viszonyban. Abban, hogy talán azért lepődünk meg azon, hogy Svájcban a jegybankelnök sofőrje egy idősödő, a mi fogalmaink szerint már nyugellátásra érdemes hölgy, mert ez a hazai életkörülményeink ismeretében tűnik szokatlannak, nem mindennapinak. Hiszen itthon munkaerő-piaci statisztikáink támasztanak alá olyasfajta közvélekedéseket, miszerint állásban lenni hátrányos élethelyzetnek tűnik ahhoz viszonyítva, ha valaki saját cégből beszámláz, ideiglenes, akár csak idényjellegű tevékenységgel, sőt olykor rövid időszak alatt igyekszik egzisztenciát teremteni magának.

Sajnos személyes tapasztalat, hogy a munkaerőpiacon még mindig hátrány úgy munkatársakat keresni, hogy ragaszkodunk ahhoz, kizárólag legális körülmények között és tartós jelleggel kívánunk bárkit is foglalkoztatni. Sajnos csupán kivételes sikereket elérő cégek engedhetik meg maguknak, hogy pénzügyi tartalékaikból megpróbálják kompenzálni mindazokat a hátrányokat, amelyeket a munkaviszony, a tartós munkavégzés a hazai viszonyok között jelent.

Persze kérdés, hogy miféle egyszerű válasz létezhet erre a problémára. Gondolhatjuk-e komolyan, hogy az államszocialista rendszer lebontása után megmaradt feszültségek, generációk csalódottsága a munkavégzés, az állami képzés vagy a társadalmi szolidaritás iránt oly könnyen feloldható lenne-e. Vagy hogy a fiatalabb generációk azon beidegződése, amely szerint a tartós munkavégzésből szerzett keresményből lényegesen kevesebb marad, mint akár egy feleannyi időráfordítással végzett számlás megbízásból, még újraprogramozható-e.

Egy ellentmondás azonban már a fenti gondolatmenetből nyilvánvaló: mégpedig, hogy a tartós munkavégzés, a munkaviszony halmozottan hátrányos helyzete csak részben fakad a rendszerváltás örökségeként megmaradt társadalmi feszültségekből. Sajnálatos módon ma már sokkal szembetűnőbb annak a hatása, hogy a költségvetési befizetéseket nagyrészt azok teljesítik, akik vállalják, hogy munkaszerződést írnak alá, munkaviszonyban végzik napi tevékenységüket.

Márpedig ez utóbbi megváltoztatása – különösen a beígért adószerkezet-átalakítás közeledtével – a probléma súlyához képest még csak nem is tűnik bonyolult feladatnak. Legelső jókívánságom tehát az új évre, hogy az adószerkezet átalakításának előkészítői és az e témában megnyilvánuló szakértők, döntéshozók belássák, miféle feszültségeket okoz ma a helytelenül elosztott adóterhelés, és milyen radikális mértékben javíthatja nem csupán a foglalkoztatottsági mutatókat, hanem egyáltalán a tartós munkavégzéshez való személyes hozzáállást, ha a munkaviszony jellegű tevékenységek adóztatása lényegesen kedvezőbbé válik nemcsak a mai viszonyokhoz képest, hanem minden más tevékenységhez hasonlítva is.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója