Ütött a negyed órája

Az 1992-es kiadású Magyar értelmező kéziszótár szerint a leállít szó második jelentése – a feltartóztat mellett – a megállít. Ez persze meglepetést nem okozhat a magyar nyelvet akár csak középszinten ismerőnek, ám amikor valaki a kormányszóvivőt próbálja értelmezni, nem árt, ha felvértezi magát a lexikonok tudásával is. Tehát azon túlléphetünk, hogy le- vagy megállt, füstbe ment, meghiúsult, nem lesz, nem épül fel, szünetel, netán függőben van, illetve időt kért, sokat akart a szarka …, a lényeg az, hogy belátható időn belül vagy azon túlra vonatkozóan is elköszönhetünk a kormányzati negyedtől. (Azon persze el lehetne még meditálni, hogy a jól fizetett állami kommunikátoroktól mindössze erre a nyelvi leleménytelenségre tellett…)

A kormány döntése után egyre többen állítják: ők már hetekkel – a nagyobbat mondók szerint már hónapokkal – ezelőtt tudták, ez lesz a grandiózus beruházás sorsa. Ám ehhez képest december 20-án Budapest és Terézváros önkormányzatának egy időben tartott ülése forró dróton tartotta a kapcsolatot, amikor a Nyugati környékének szabályozási tervéről tárgyaltak. Most hétfőn a kormányszóvivői iroda is úgy tájékoztatott: a menetrendben nincs érdemi csúszás, a tervezői pályázat nyertese gyakorlatilag kizártnak tartotta, hogy lefújják az egészet, sőt a kivitelezői tender reménybeli győztese is gőzerővel dolgozott a projekten.

Ám a dologban épp az az abszurd, hogy ilyen sokáig felszínen maradhatott az elképzelés. Hiszen sokan már az ötletet is elhibázottnak tartották, mondván, nehéz lesz beadagolni a közvéleménynek, hogy a pannon puma gyengélkedése idején miért kell a minisztériumoknak luxusirodákba költözni. S hiába érvelt a kormány a mellett, hogy ez racionális, megtakarítást jelentő lépés, a lakosság jelentős része nehezen hisz el ennél evidensebb dolgokat is, másfelől pedig nem tűntek túlzottan megalapozottnak a számítások: voltak ugyan sarokszámok, de nehéz volt eligazodni az adatok dzsungelében. A jelenlegi, patinás épületek értékbecslése szintén elhamarkodott volt, arról nem beszélve, hogy minden egyes adásvételi üzlet után tömegek kiáltottak volna panamát.

Azután – finoman fogalmazva – nem aratott osztatlan sikert a tervpályázat eredményhirdetése sem. Lehet, hogy a győztes munka XXI. századi fílinget sugároz, s ez lesz az irodaépítészet jövője, ám a nemzetközi zsűri egyik tagja udvariasan, de határozottan jelentette ki: ennél többet érdemelne Budapest. S bár a kivitelezők között kezdetben nagy volt a tülekedés, a legvégén egy jelentkezőből kellett volna a legjobbat kiválasztani, miután egyre több cég látta be, hogy a beruházás túl kockázatos. Bizonytalan a telkek sorsa, volt, aki kitalálta, biztonsági szempontból is alkalmatlan a terület, mások lázálmokat kergetve a pályaudvart is elköltöztették volna. Az érintett önkormányzatok pedig a szabályozási rendeletek fejében elvárták, hogy a kormány vagy a magánberuházók pénzéből fejlesszék a lepusztult környéket, hiszen csak a közlekedés újraszervezése is hatalmas feladat lett volna a többszörösére növekvő forgalom miatt. Nem csoda, hogy elege lett a területen beruházni szándékozó Pólus Holdingnak is, amely nyolcmilliárdos fejlesztést vállalt volna, ám húszmilliárddal akarták volna megvágni.

De a legfőbb probléma mégis az irreális határidő volt. Máig érthetetlen, miért kellett ennyire sietni, hiszen Schamschula ökörsütéses útavatója óta tudjuk, szalagátvágással aligha lehet választást nyerni. Félkész beruházással még kevésbé, komoly építőipari cégek szerint is csak szerencsével, pluszköltségekkel lett volna időben befejezhető a beruházás, és a hasonló gyorsasággal felépült plázák azért nem jó példák, mert egy minisztériumi irodakomplexum nagyobb követelményeket támaszt, mint egy cipőbutik.

Ha elcsitulnak a hullámok – erre egy darabig még várni kell, hiszen nagy ziccer ez a milliárdokat felemésztő biznisz –, a kormánynak célszerű lenne egy a terület valóban hatékony hasznosítására vonatkozó elképzelést állítani. Össze.

A szerző a Világgazdaság munkatársa