Amit az EU tanulhat a Habsburg Birodalomtól

Annak idején Ausztria–Magyarország is egy szupranacionális irányítási-tervezési kísérlet volt, 51 milliós lakossággal, 11 nemzetiséggel és 14 nyelvvel. Ennek a mikrokozmosznak az élén egy kéttrónusú császár-király állt, ikerparlamenttel, mindkettő a saját, nagyrészt független fél országát képviselte. A Habsburg Birodalom stabilizáló erőként működött a népei és Európa számára. A szétszórt etnikai csoportok körében a döntőbíró és az ütközésgátló szerepet egyaránt ellátta, miközben pacifikált mederbe terelte az itt élő népek közötti rivalizálást, a kicsinyke nemzeteket pedig megvédte a nagy ragadozó államoktól. Egyúttal ki tudott tölteni egy geopolitikai vákuumot a kontinens közepén, Németországot és Oroszországot egyaránt korlátozva. Amíg ezeket a funkciókat ellátta, addig Ausztriára mint „európai szükségszerűségre” tekintettek, a nemzetek és nemzetiségek kiegyensúlyozójára, amelynek nem volt elképzelhető pótlása. Az 1900-as évek elején azonban támadt két probléma, amely kétségessé tette, hogy képes-e betölteni az eredeti küldetését.

Először is, a birodalom képtelennek látszott az őt alkotó részek érdekeinek a képviseletére. A bajok gyökere itt az 1867-es kiegyezésig nyúlt vissza, amellyel az államalakulatot felosztották egy osztrák és egy magyar részre. Az egyezségből azonban kizárták a szlávokat, akik a birodalom lakosságának a felét képviselték, és akik úgy tekintettek a kompromisszumra, mint a német–magyar dominancia eszközére. Voltak ugyan kísérletek a rendezés módosítására, ezek azonban mind elmaradtak attól, amelyre szükség lett volna: a német–szláv kiegyezéstől.

A második probléma abban jelentkezett, hogy – nagyrészt a belső nacionalista válság miatt – a birodalom egyre nehezebben tudott egységes és önálló kurzust követni a nemzetközi ügyekben. Az 1906 után mind rámenősebb Oroszországgal szemben Bécs egyre jobban támaszkodott Németországra, ezzel feladta a geopolitikai stabilizátorként játszott különleges szerepét.

Ezek a problémák helyrehozhatatlan kárt okoztak Ausztriának mint „szükségszerű” képzetnek, mind az alattvalói szemében, akik a nemzeti önrendelkezést a szupranacionalizmus fölé helyezték, mind a külső hatalmak megítélésében, amelyek végül 1918-ban elemeire szedték szét a birodalmat. Így ért véget az első európai unió.

Ausztria–Magyarországhoz hasonlóan az EU létezésének értelmét is az a képessége adja, hogy a tagjai közötti, ősi hatalmi egyensúlyt magasabb rendű elvek szerint újraszervezi, és ezzel a nemzetközi rendszer számára is hasznos szolgálatokat nyújt. Az unió azonban mindkét összetevő tekintetében ugyanolyan kihívásokkal került szembe 2007-ben, mint Ausztria–Magyarország 1907-ben. Az új tagállamai közül többen továbbra is geopolitikai bizalmi kérdésekkel viaskodnak. Fellelhető ez például a vezető uniós hatalmi csoportosulás dominanciájától félő Lengyelország és Németország kapcsolataiban, mivel ez utóbbi vonakodik egy olyan EU pénzügyi terheinek a cipelésétől, amelyben alulreprezentáltnak érzi magát. Ha ezt a viszályt hagyják elmérgesedni, akkor átterjedhet, és a közösség ugyanolyan válságba kerülhet, mint amilyen megbénította az Osztrák–Magyar Monarchiát.

A problémák második része az unió külső kapcsolataiban jelentkezik: csakúgy, mint Ausztria–Magyarország, az EU is két hatalmas szomszéd közé ékelődött, egyik oldalán az újra megerősödő Oroszországgal, amely elveszített befolyásának visszaszerzésére törekszik, a másikon a külföldi katonai kalandjaiba gabalyodó Egyesült Államokkal. Ebben a helyzetben az unió számára a hajdani Monarchia tapasztalataiból nyerhető három tanulság is hasznos lehet.

Először is, a Habsburg-éra szlávjaihoz képest szorosabban bevont kelet-európaiak gazdaságilag és stratégiailag továbbra sem érzik magukat egyenrangúnak az EU15 csoporttal, ezért esetenként előtérbe helyezhetik a nemzeti érdekeiket. Egy újabb obstrukciós veszélyt érezve, egyes vezetők máris kétsebességes unióról beszélnek. Ez azonban elvezethet a gazdagok tartós privilégiumaihoz, illetve a nincstelenek állandósuló zúgolódásaihoz. Mint azonban a Habsburgok történelme figyelmeztet: az EU-nak ugyanazt a szintű integrációt kell nyújtania a periférián, mint a birodalmi belső magjában.

Másodszor, ahogy a Monarchiának szüksége lett volna egy osztrák–szláv kiegyezésre, az EU-nak ugyanúgy meg kellene ismételnie az 1952-es francia–német megbékélést Németország és Lengyelország között, például úgy, hogy ez utóbbi kettő közösen menedzseli a földgázbeszerzést.

Harmadszorra ott van a Monarchia és Németország katonai szövetsége, amelynek analógiájára most az EU-tagállamok Oroszországra hagyatkoznak az energiaellátási stratégiájukban. Ez azonban az érdekkülönbségek kiéleződéséhez vezethet, mert a németek privilegizált kapcsolatokra törekszenek az oroszokkal, holott ez utóbbiakat a lengyelek éppen fenyegetésnek érzik. Amint pedig Ausztria német szövetsége miatt a szlávok annak idején Oroszország védelmét keresték a Monarchia birodalmi egységével szemben, ugyanígy fordulhatnak az EU új tagjai az USA felé, az uniós egység kárára. Bár az EU aligha tudja valaha is függetleníteni magát az orosz energiától, jobban menedzselheti a függőségét, ha tanul a Monarchia példájából, és az egyenrangú belső viszonyokból merít erőt; ezt Bécs annak idején elmulasztotta. Ez most mindenekelőtt azt jelentené, hogy az energiaügyekben egy hangon kell megszólalni.

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org