Jönnek a csehszlovákok
Az elmúlt hetekben nemcsak a politikai feszültségek erősödtek fel Magyarországon, de a gazdasági növekedési előrejelzések is romlottak. Mintha az általános rosszkedv, a kilátástalanság érzése, vagy legalábbis a hoszszabb távra borítékolható nélkülözés perspektívája jellemezné a magyar gazdaság- és társadalompolitikai közbeszédet. Véleményformáló értelmiségünk jelentős része a józan megegyezésre alapkérdésekben sem hajlandó politikai pártjainkat teszi felelőssé a kialakult helyzetért. A politikai elit konszenzusképtelenségében ugyanakkor nem kevesen általános posztszocialista mételyt vélnek felfedezni. Kétségtelen: az eldurvult hangnem, a populizmus, a korrupció vagy éppen a társadalmi partnerek pökhendi lekezelése a cseh és a szlovák politikusok egy részétől sem idegen. Mégis, miközben nálunk alacsony a növekedés és gyengék a kilátások is, tőlünk északra szárnyal a gazdaság, és a jövedelmek, illetve a foglalkoztatás stabil emelkedését ígérik a perspektívák.
Természetesen hiba lenne a tavalyi, 10 százalékot meghaladó szlovák bővülési ütemet a jövőre nézve is érvényes trendként tekinteni. Sőt, általában sem kívánok csatlakozni a tátrai tigris diadalát zengők kórusához – ismerve többek között a magas munkanélküliségi arány, a szélsőséges területi egyenlőtlenségek vagy a szlovákiai cigányság szegregációjának, munkapiaci kirekesztettségének súlyos problémáit. Azt azonban érdemes észben tartanunk: ezek a problémák már a rendszerváltás kezdete óta jellemezték Szlovákiát, és nem a Dzurinda-kormány döntései okozták őket. A sikeres politikai marketinggel támogatott reformlépés-sorozat legfeljebb bizonyos szektorok (mindenekelőtt a járműgyártás) befektetési környezetének, jövedelmezőségének, illetve a képzettebb szakmunkásrétegek foglalkoztatási esélyeinek érdemi javítása révén, közvetve növelhette a szlovákiai egyenlőtlenségeket.
Figyelemre méltó ugyanakkor az ottani politikai vezetők viszonyulása a reformokhoz a kormányváltás után: miközben retorikájában a Fico-kormány hevesen támadta elődje szélsőséges liberálisként megbélyegzett gazdaságpolitikáját, néhány szimbolikus jelentőségű visszarendező lépés (pl. a vizitdíj eltörlése) mellett az eredményesnek bizonyult gazdaságpolitika lényegi elemeit megtartotta. A magyarhoz hasonlóan gyengén teljesítő és az iskolázatlan családok gyerekeinek esélytelenségét konzerváló szlovák közoktatási rendszer miatt ugyanakkor nem valószínű az ír csoda megismétlődése: várható, hogy középtávon a bővülés jelentősen lelassul, és megáll a munkanélküliség csökkenése is. A fiskális stabilizáció, az infláció leszorítása, az adóreform és az üzleti környezet vonzóvá tétele azonban egyelőre erőteljes növekedést biztosít, és az euró 2009-es bevezetése a hosszú távon létszükségletnek számító közoktatási változásokhoz is kedvező, stabil környezetet adhat.
Miközben a szlovák gazdaságpolitika érdekessége a populista retorika és a racionális döntések paradoxonaként ragadható meg, a cseh gazdaságpolitika furcsaságát az instabil, illetve kisebbségi kormányzás mellett sikeresen megvalósított államháztartási kiigazítás jelenti. Ráadásul a 2003-ban még a GDP 6,6 százalékát kitevő államháztartási hiányt úgy sikerült a maastrichti 3 százalékos küszöbérték alá szorítani, hogy közben a cseh növekedés tartósan 6 százalék fölé gyorsult. A magyar stabilizációhoz képest a döntő különbség, hogy a kiigazítás kulcseleme nem az adóemelés, hanem a foglalkoztatás növelése volt. Ennek szellemében a nyugdíjrendszer inaktivitásra ösztönző hatásainak viszszaszorítása mellett sikerült a közoktatási rendszer eredményességét is javítani, így az euró bevezetése legfeljebb a politikai szándék hiányán múlik. Vagyis kisebbségi kormányzás ide, populizmus oda, a cseh és a szlovák eredmények immár nemcsak a fociban, de a gazdaságban is lényegesen jobbak a magyarnál.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
