Orosz energetikai ambíciók otthon és külföldön

A sokáig legitimitási válsággal, a polgárháború következményeivel küzdő bagdadi vezetés csupán 2007-ben került olyan helyzetbe, hogy elfogadja a külföldi cégeknek a kőolaj-kitermelésben való részvételéről és a befolyó haszonnak az ország egyes régiói közötti elosztásáról rendelkező törvényt. Az ország költségvetési bevételeinek 85 százalékát adó összeg sorsa azért létfontosságú, mert a lelőhelyek nem egyenletesen oszlanak meg az egymással időről időre fegyveres konfliktusba keveredő síiták, szunniták és a kurdok lakta területek között.

A Szaddám-korszak utolsó másfél évtizedében Irakban különleges elbánásban részesített Lukoil, Vagit Alekperov mamutcége és a Kreml politikai hátszelével felfelé szárnyaló Gazpromnyefty vérmes reményekkel indul a tendereken. Bagdadban még nem felejtették el, hogy az 1990-es években az orosz és a kínai cégek jelentek meg elsőként az akkor már két évtizede államosított kőolajiparban.

A Gazpromnyefty ambíciói azonban egyelőre nem teljesen világosak. Erős a valószínűsége annak, hogy a vállalat főrészvényese, a demonstratív módon – a befektetésekhez szükséges szabad eszközeit tekintve azonban messze erején felül – terjeszkedő Gazprom főleg presztízsokból jelezte Bagdadnak részvételi szándékát az iraki kitermelésben. Erre utal, hogy Alekszej Miller Gazprom-elnök és köre konzekvensen a társaságnak az iraki földgázkitermelésben való érdekeltségéről nyilatkozik – miközben a Gazpromnyefty kifejezetten kőolaj-kitermelésre szakosodott. A jelentkező cégek elbírálásánál a kőolajtermelés rendelkezésre álló technológiáját egyes számú kritériumnak tekintő iraki kormány éppen ezért hívta meg a vállalatot a potenciális kitermelők sorába.

Egészen más a helyzet a Lukoillal, amelynek szakemberei a kitermelési jogért harcba szálló amerikai, brit, kínai vetélytársaiknál jobban ismerik az iraki terepet és a külföldiekkel való együttműködésnek Bagdadban nemrég törvénybe foglalt – az 1990-es években a Szahalin–1. és a Szahalin–2. kitermelésénél Oroszországban is alkalmazott – szabályrendszerét. Alekperovék 1997-ben már megkötötték a hatmilliárd hordó becsült készlettel rendelkező nyugat-kurnai lelőhely kitermeléséről szóló, 2020-ig érvényes megállapodást, de az ENSZ által Irak ellen elrendelt szankciók miatt nem tudták elkezdeni a beruházást. Szaddám Huszein emiatt megharagudott az oroszokra, és – röviddel az amerikai megszállás előtt – felbontotta a Lukoillal kötött megállapodást.

A szerződésbontás módja nem felelt meg a nemzetközi jognak, az iraki helyzet korlátlan urává vált amerikaiak azonban semmit nem akartak kevésbé, mint elismerni ezt. De Alekperov a megszállás öt éve alatt sem adta fel a nyilvánosság teljes kizárásával folytatott küzdelmét, hogy visszaszerezze a Lukoilnak a Szaddám-korszakban kemény munkával elért pozícióit. Rendszeres washingtoni tárgyalásain makacsul igyekezett megkapni az „olajbiz”-ben személyesen is érdekelt washingtoni vezetés hozzájárulását a Lukoil nyugat-kurnai tevékenységéhez. Sőt, az 58 éves azeri kőolajos szakember (a Forbes magazin szerint a világ 48. leggazdagabbja) folyamatosan kilincsel az iraki hivatalnokoknál is, hogy kiérdemelje jóindulatukat.

Putyin elnök sem maradt tétlen: 2004 végén – az EU hágai csúcsértekezletén – az Iraknak nyújtott nemzetközi támogatás keretében kilátásba helyezte, Moszkva elengedi Bagdad akkor 10,5 milliárd dolláros oroszországi adósságállományának 90 százalékát. Ennek feltételéül az iraki–orosz megállapodások – mindenekelőtt a nyugat-kurnai lelőhely 75 százalékos orosz részesedéssel kötött kitermelési szerződésének – felélesztését jelölte meg. Noha az iraki vezetők egyáltalán nem hatódtak meg Putyin nagylelkűségétől (azzal példálóztak, hogy más államok az iraki adósság 95, sőt 100 százalékát engedték el), nem tehettek mást, mint hogy elfogadják az ajánlatot. Az adósságelengedés hosszú procedúrája 2008 januárjában, az orosz kormány erről szóló határozatával ért véget. Így elérkezett az ideje a Szaddám által felbontott szerződések reaktiválásának is.

Az iraki kitermelésre pályázó világcégek sorában igen feltűnő a Rosznyefty távolmaradása. Moszkvai hírek szerint Szergej Bogdancsikov elnök és a cég igazgatótanácsának élén álló Igor Szecsin – egyben a Putyin-adminisztráció helyettes vezetője – a számára ismeretlen iraki piacon nem akar konkurenciát teremteni a két másik orosz társaságnak.

Valójában azonban másról lehet szó: Szecsint és vele a Rosznyeftyet végzetesen meggyengítette, hogy Dmitrij Medvegyevet – sokéves ellenfelét a Gazprom és a Rosznyefty befolyási küzdelmében, valamint az elnöki adminisztráció belső kötélhúzásaiban – Putyin utódának választották. Azóta drámaian megfogyatkozott a Rosznyefty vezetőgárdája, támogatói köre és holdudvara: az orosz egyeduralmi rendszerben mindig is súlyos következményei voltak annak, ha valaki a vesztesek közé került.

Az egykorvolt Jukosz vagyonának oroszlánrészét kétes tisztaságú árverések eredményeként megkaparintó Rosznyefty ezért a belső piac felé fordul. Bogdancsikovék úgy akarnak megkapaszkodni a hatalomban, hogy az orosz gazdasági és társadalmi fellendülés reményében megindított, de korrupciós botrányok melegágyává vált négy nagy nemzeti program mellett Lelőhely néven egy ötödiket kezdeményeznek. 61 milliárd rubel becsült költséggel hosszú távú feltárási programot indítanak számos, nemrég stratégiai fontosságúnak nyilvánított – ezért a külföldi cégek számára gyakorlatilag elérhetetlen – potenciális lelőhelyen.

Csakhogy az orosz kormány nevében az elmúlt években gyakran politikai megbízatásokat végrehajtó környezetvédelmi minisztérium már jelezte: a Rosznyefty egyetlen kopejka költségvetési pénzt sem kap a terveihez.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa