Az inflációs célkövetés kudarca a világban
A választ az inflációs célkövetés név alatt vélték megtalálni; ez arra utalt, hogy valahányszor a pénzromlás üteme meghalad egy célzott szintet, akkor mindig meg kell emelni a kamatokat. E nyers receptnek csekély gazdaságelméleti vagy empirikus alapja van, ezért kevés okunk van feltételezni, hogy – tekintet nélkül az infláció eredetére – minden alkalommal a kamatemelés a legjobb válasz. Emiatt csak remélni lehet, hogy a legtöbb kormánynak lesz elég esze, és elutasítja az inflációs célkövetés elméletét, így együttérzésem azon országok polgárainak, ahol mégis alkalmazzák a módszert (Izrael, Csehország, Lengyelország, Brazília, Chile, Kolumbia, Dél-Afrika, Thaiföld, Korea, Mexikó, Magyarország, Peru, a Fülöp-szigetek, Szlovákia, Indonézia, Románia, Új-Zéland, Kanada, Nagy-Britannia, Svédország, Ausztrália, Izland és Norvégia).
Az inflációs célkövetés tétele manapság kemény próbatételnek van kitéve, amelyen nagy bizonyossággal meg fog bukni. A fejlődő államoknak ma magasabb inflációs szinttel kell szembenézniük, de nem a makrogazdaság gyengébb menedzselése, hanem a gyorsan emelkedő olaj- és élelmiszerárak miatt. Ráadásul ezek a tételek az ottani háztartások fogyasztásában jóval nagyobb hányadot képviselnek, mint a fejlett ipari államokéban. Indiában közel 6 százalékos az infláció, Kínában 8, Vietnamban pedig 18, ezzel szemben az Egyesült Államokban mindössze 3 százalék a pénzromlás üteme. Vajon ez azt jelenti, hogy a fejlődő államokban ennyivel nagyobb mértékben kellene a kamatszintet emelni?
Ezekben az országokban inkább importált inflációról lehet beszélni, a kamatok növelésével pedig aligha lehet befolyásolni a nemzetközi piacokon tapasztalható gabona- és fűtőanyag-drágulást. Ha az amerikai növekedés lassulna, akkor a gazdaság méretei folytán ennek sokkal nagyobb hatása lenne a világpiaci árakra, mint ha a lanyhulás bármely fejlődő államban következne be. Ez azt sugallja, hogy az amerikai gazdaságban kellene a kamatokat emelni, nem pedig a fejlődő világban.
Mindaddig, amíg a fejlődő államok szorosan integrálva vannak a globális gazdaságba, és ameddig nem fékezik a világpiaci árak hatásainak a begyűrűződését, addig például a rizs és a gabonafélék belföldi árai emelkedni fognak minden alkalommal, amikor ez az irányzat nemzetközi viszonylatban is megfigyelhető. A kamatok növelése valamelyest fékezni tudja azon termékek és szolgáltatások drágulását, amelyek nem kerülnek be a nemzetközi kereskedelem áramába. Az infláció célzott szintjének eléréséhez azonban ilyen intézkedések alkalmatlanok, hacsak végképp elviselhetetlen szintre nem viszik fel a kamatokat. Ha például az élelmiszer- és az olajárak évente mintegy 20 százalékos rátával emelkednek, akkor a monetáris szigorítás révén másutt széles körben kellene az árakat csökkenteni, ami a növekedés megtöréséhez vezetne. Így a kúra sokkal rosszabb lenne, mint maga a betegség.
A kérdés tehát az, hogy mit kell ilyenkor tenni. Először is nem lenne szabad a politikusokat és a jegybanki vezetőket okolni a magas, importált inflációért, mint ahogy nem kellene a javukra írni a viszonylagos árstabilitást sem, ha ez a kedvező nemzetközi környezet miatt jön létre. Alan Greenspan korábbi Fed-elnököt ma okkal hibáztatják az USA gazdasági bajaiért. Korábban ugyanőt a viszonylag alacsony amerikai inflációért méltatták, holott ez nagyrészt a hivatali idejében megfigyelhető nyersanyagár-csökkenésre és az olcsó kínai importra volt visszavezethető.
Másodszor fel kell ismernünk, hogy a magas árak súlyos megpróbáltatásokat jelentenek, főleg az alacsony jövedelműek számára, ennek elrettentő példáját adják a fejlődő államok sorában jelentkező éhséglázadások. A szabad kereskedelem prókátorai soha nem voltak tisztességesek, mert elhallgatták, hogy bizonyos kockázatok ellen a piacok nem nyújtanak védelmet. Én magam már egy negyed évszázaddal ezelőtt bizonyítottam, hogy bizonyos körülmények között a kereskedelem liberalizálásával mindenki rosszabbul járhat. Nem protekcionizmust sürgettem, hanem a kockázatokra figyelmeztettem, sürgetve, hogy készüljünk fel a következmények kezelésére. Az USA-ban és az EU-ban a fogyasztókat és a termelőket egyaránt igyekeznek elszigetelni az agrárpiaci zavarok hatásaitól, a legtöbb fejlődő államban azonban ehhez egyaránt hiányoznak az intézményi struktúrák és a pénzügyi erőforrások. Ha el akarunk kerülni egy a globalizációval szembeni sokkal súlyosabb ellencsapást, akkor gyorsan és határozottan kell cselekednünk. Vissza kell vonni a bioüzemanyagok előállításához folyósított szubvenciókat, a gazdag államok agrártermelőinek folyósított sokmilliárdos támogatás egy részét pedig át kell irányítani a fejlődő államokba.
Mindennél fontosabb azonban, hogy mind a fejlődő, mind a fejlett államok adják fel az inflációs célkövetés elméletét és gyakorlatát, mert a gyorsan emelkedő élelmiszer- és energiaárak miatti túlélési harc máris elég kíméletlen. Ellenkező esetben csak a gazdaság gyengülését és a munkanélküliség terjedését érik el, miközben a drágulást alig tudják befolyásolni. Mindezzel pedig még inkább megnehezítik a megélhetést.
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org
