A szerencsejátékos tönkremenetele mint stratégia
Ehhez természetesen néhány alapintézményre még szükség volt, „a tulajdon biztonságára és az igazságszolgáltatás elfogadható működésére” – amint Smith fogalmazott. Ha ezek az alapintézmények a helyükön voltak, akkor a tulajdonosok, a kereskedők és az iparosok beruháztak és halmozták a tőkét. „Minden országban, ahol megteremtették a tulajdon biztonságát, bármely átlagos felfogású ember felhasználja a számára elérhető tőkét, akár a jelen időben megszerezhető élvezetek, akár a jövőbeni profit céljára… Egy embernek teljesen ostobának kell lennie ahhoz, hogy ne használja fel az elérhető tőkét, legyen az akár a sajátja, akár másoktól kölcsönvett…” A nagyobb tőkeállomány mélyebb piacot, kifinomultabb munkamegosztást és termelékenyebb gazdaságot jelentett. Az összetett munkamegosztáson alapuló, magas termelékenységi szinten működtetett társadalmak révén lehet előállítani „a nemzetek gazdagságát”.
Ha ezt a folyamatot visszájára fordítjuk, akkor eljutunk a nemzetek szegénységéhez, ezt Smith a maga korában Ázsiában vélte felfedezni. Smith és utódai számára az elkövetkezendő 175 évben bármely tartós növekedési szakaszhoz elsősorban befektethető pénzre volt szükség. A közgazdászok a tőke duzzasztását szorgalmazták, a gazdaság fejlődéséhez a varázsképlet a megtakarításokon, a beruházásokon, a hatékonyságon és a gazdagság felhalmozásán alapult. Ennek a gondolatsornak a legutolsó és teljes kifejezését az 1950-es évek végén W. W. Rostow könyvében (A gazdasági növekedés szakaszai) találjuk meg.
Később Robert Solow és Moses Abramovitz nyílt kihívást intézett a fentiek szerinti konszenzus ellen. Számításaik szerint a gazdasági növekedés 75-80 százalékos hányada nem a tőkekibocsátás arányának javulásából ered. Kettejük számára a növekedés és a fejlődés kulcsa túl van a tőke/kibocsátás hányadosaként kifejezett tőkeintenzitás fokozásán, és olyan tényezőkben jelentkezik, mint a szakértelem, a képzés, a technológia széles körű megértése és a szervezetek irányításának javítása.
A tőkét még ebben az időben is fontosnak tartották, ha önmagában nem is teljesen elégségesnek. A fejlődés kérdéseivel foglalkozó közgazdász, Dani Rodrik keretrendszerében a tőke hiánya vagy elégtelensége súlyos korlátot támaszt a növekedéssel szemben, és ez az a pont, ahol a reform-erőfeszítések nyomán a legnagyobb válaszhatásra lehet számítani. Ha pedig más tényezők jobban fékezik a növekedést, ezeken akkor sem lehet változtatni a gazdaság rendelkezésére álló tőkeállomány összetételének módosítása nélkül. E képlet szerint a tőkebefektetések magas szintje éppen arra utal, hogy nincsenek jelen a növekedést hátráltató, kényszerítő erejű feltételek, azaz prosperitásról beszélhetünk, a dolgok pedig jó irányba mennek.
A szegény országok számára a probléma abban áll, hogy roppant nehéz annak a tőkének a felhajtása, amellyel enyhíteni lehetne a növekedés korlátait. Ez az, ami miatt a világ az 1990-es években a neoliberalizmusra fogadott, annak feltételezésével, hogy a nemzetközi tőke mobilitása előtti utat megnyitva megérkezik majd a várt segítség. A várakozásnak része volt, hogy vissza kell szorítani a korrupciót és a különféle rendű-rangú járadékok tömegét, amely esetenként sokkal súlyosabb akadályokat állított a növekedés elé, mint a pénzhiány.
A reményt az jelentette, hogy megismétlődik az 1913 előtti tengerentúli brit befektetések özönének példája, mert az annak idején óriási iparosítási hullámot váltott ki a világgazdaság erőforrásokban gazdag perifériáin. A várakozások szerint most is el kellett volna indulnia a tőke kiáramlásának a fejlett ipari világból, s azzal finanszírozni lehetett volna a XX. és a XXI. század normáinak megfelelő iparosítást.
Az eredményt ma már valamennyien ismerjük. Bár a tőkeáramlás meggyorsult a 90-es években, de nem a gazdag államoktól a szegények irányába. Épp ennek az ellenkezője következett be, mert a pénz a perifériáról valójában a fejlett ipari államok központi régiói felé özönlött. A legutóbbi emberöltőnyi időt nézve – és a jövőbe tekintve – az az üzenet fogalmazódik meg, hogy a nemzetközi tőkeforgalom felszabadítása nem hozza magával a növekedés tőkekorlátainak enyhülését, illetve a világgazdaság perifériáin a növekedés gyorsulását.
Az okot nem abban kell keresni, hogy a periferiális régiók mennyiben tudnak – vagy tudnak-e egyáltalán – képzett munkaerőt kínálni, amiből a tőke profitálni tudna. A döntő körülmény ugyanis az, hogy a rendszer középpontjában – főleg az Egyesült Államokban – a tőke védelmet élvez a váratlan politikai zavarokkal szemben.
A nettó nemzetközi tőkeáramlás tehát rossz irányba tart, a folyamatot mindazonáltal kísérik kedvező jelenségek is, mert valamennyi pénz azért jut a perifériákra is. Azt már csak remélni lehet, hogy a szegény államokba tartó csekély tőkét kísérik bizonyos intézmények és igazgatási szakismeretek, amelyek a globális rendszer központi régióit oly gazdaggá tették. A semleges szemlélődőnek így is rá kell mutatnia, hogy a gazdaságpolitikai reformok végrehajtásához korlátozott erőforrásokkal és lehetőségekkel rendelkező országok számára fölöttébb kockázatos „dupla vagy semmi” alapon fogadni a neoliberalizmusra, mert ezt a stratégiát úgy hívják: a szerencsejátékos tönkremenetele.
A szerző a Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora, volt pénzügyminiszter-helyettes
Copyright: Project Syndicate, 2008
@ www.project-syndicate.org
