EU-évadzárás kétségekkel
Sokatmondó volt, hogy az Európai Parlament egyik utolsó ténykedéseként határozatot fogadott el a frakcióalakítás feltételeinek a szigorításáról. Az új – a 2009-es választás után mandátumhoz jutó – képviselő-testületben az eddigi húsz helyett huszonöt főre lesz szükség önálló politikai csoport alakításához, és e huszonöt képviselőnek a jelenlegi öt helyett már legalább hét különböző tagállamból kell érkeznie. A dolog persze védhető: tovább nőtt a taglétszám, és ha a lisszaboni szerződés mégis életbe lép, növekedni fog a honatyák száma is. Ám mindenki tudja, hogy a „logikus” lépés mögött volt egy másik, kevésbé megfogható megfontolás is: a levegőben lévő aggodalom, hogy jönnek az euroszkeptikusok. Talán tömegével.
És ez a sikertelen ír népszavazás talán legsúlyosabb hozadéka. Lökést adott az európai projektet gyengíteni, netán bevallottan is megállítani, szétbontani akaró törekvéseknek. A kétkedők meggyőződésévé vált ugyanis, hogy az emberek többsége igenis őket támogatja. Hogy nem kell tisztelniük a politikai vezetést, mert az emberek nagy része sem teszi. Lám, 2005 óta mindhárom EU-népszavazás úgy bukott el fontos tagálla-
mokban, hogy a parlamenti pártok többsége a szerződés elfogadását ajánlotta, függetlenül attól, hogy kormányon vagy ellenzékben voltak-e. S az emberek mégis inkább elutasították, láthatóan nemcsak magát a szerződést, hanem saját politikai elitjük véleményét is. 2005-ben ez még lehetett véletlen, no meg az is igaz, hogy a giscard-i „alkotmányozás” sokak szerint amúgy is irreálisan magasra tette a lécet. De az idei ír „nem” óta a legtöbb szkeptikus igazolva érzi magát abban, hogy valójában ma bárhol szavaztatnának bármilyen EU-ügyben, az eredmény jó eséllyel negatív lenne. S ami a szomorú, hogy nem kizárható módon igazuk is van.
Korábban már volt szó arról, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben az európai vezetés bűnös módon elfeledkezett arról, hogy érdemben tájékoztasson is – ne csak győzködjön – arról, amit csinál, miközben, az információs forradalom korában a demokrácia átalakul: az emberek ma sokkal többet tudnak és sokkal több mindenbe akarnak beleszólni, mint évtizedekkel ezelőtt. S most itt áll a politikai elit ténylegesen mozgósító üzenetek nélkül, ezek hiányában a szkeptikusok viszont készek és képesek kitölteni a réseket.
Peter-Jan Bonde egykori európai parlamenti dán képviselő (évtizedeken át a szkeptikusok zászlóvivője volt Strasbourgban) mindezt felismerve ajánlotta a közelmúltban, hogy a szkeptikusok lépjenek európai platformra, és igyekezzenek minél átütőbb eredményt elérni a jövő évi európai választáson. Tekintve, hogy ezeken igen alacsony a részvételi arány, voltaképpen a tényleges szavazók 5-10 százalékának a megdolgozásával is akár a mérleg nyelvévé léphetnének elő a 2009-ben összeülő új parlamentben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ugyancsak az ír „nem” óta a Cameron vezette brit torypárt is a korábbiaknál sokkal elszántabb EU-ellenes politikára készül, s azt is eldöntötték, hogy 2009-től az eddigi minimális kapcsolatukat is felszámolják az Európai Néppárttal és új formációt keresnek, akkor a szkeptikusok még inkább bizakodva tekinthetnek a jövőbe.
Nos, hát valahol ugyanezen jövőképtől is riadtak meg azok a honatyák, akik az említett módosítás révén legalább a frakcióalakítás megnehezítésével igyekeznek az áttörésnek némi gátat szabni. Ez talán érthető, de nem biztos, hogy el is fogadható reflex. Mert igazi demokráciákban általában nem a jogok korlátozásával, hanem a többség meggyőzésével illik eredményeket elérni. A defenzívába szorulás beismerésének is felfogható, ha már csak az előbbire futja. Jó lenne nem beletörődni.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
