Pályázói oldalazás
Lehetséges-e és szabályos-e az, hogy egyes polgármesterek már az eredményhirdetés előtt információhoz jutnak pályázatuk támogatásáról? A kérdés önmagában kínos lehetett az ülésen megjelent illetékes miniszternek, mert korábban személyesen kért fel szocialista honatyákat fejlesztési mentori feladatokra, egyes nagyberuházások engedélyeztetési útjának egyengetésére. A képviselő azzal indokolta felvetését, hogy ő maga cége révén többször pályázott, és még egyszer sem volt képes megtudni az eredményt a kihirdetés előtt.
Egyértelmű, hogy az eredmények kiszivárogtatása nem minősíthető szabályosnak és európai eljárásnak sem. Ugyanakkor nyílt titok, hogy főleg politikusi körökben máig sokan bíznak a kiskapuk és a kapcsolatok erejében, olykor annyira, hogy előbbre is sorolják az uniós kohéziós szabályok betartásánál. Ráadásul Magyarországon – érthetetlen módon – még mindig nem sikerült kivonni az Európai Uniótól érkező forrásokat a politikai csatározásokból.
Ezek egyik fő színtere lett az EU-pénzek hatékony felhasználásán őrködni hivatott parlamenti eseti bizottság. Itt a testület majd minden tagja kötelességének érzi saját oldala álláspontjának védelmét és a másik kíméletlen bírálatát. Ráadásul a politikai játszmák olykor keverednek, s már fennáll a veszélye annak, hogy a sok bába közt elvész a gyermek: az uniós források egész ország érdekeit szolgáló eredményes és mielőbbi felhasználása.
A zavart most az okozta, hogy a képviselő kérdésében benne volt sajátjai – ha úgy tetszik, a kormány, a hazai pályázati intézményrendszer – burkolt bírálata. S nem bizonyult nála különbnek a bizottság elnöke sem: azt illette elismeréssel, akit nem szoktak dicsérni.
Úgy tűnhet, túl hosszan írok erről az esetről. A politikai tanulságai mellett azért is, mert tapasztalatom szerint most bújt elő igazán egy képviselőből a pályázó a parlamentben. A politikusok sokat beszélnek a pályázói érdekek védelméről, ám ezt rendszerint összekeverik a saját lobbizásukkal. Az elmúlt két évben komoly átalakítás ment végbe a hazai pályázati intézményrendszerben, szintén a pályázói érdekek védelmében. S mégis, „sorozatban termeljük a boldogtalan pályázókat” – jellemezte a kialakult helyzetet egy alkalommal, mély empátiával az illetékes miniszter is.
Az uniós forráshasznosítás két meghatározó – pályázói és intézményi – oldaláról szintén gyakori a kritika, természetesen leginkább a másik fél felé. Ám aki a 2004-es csatlakozás óta nyomon követi az uniós források hazai felhasználását, annak nagyon is ismerősek a mai panaszok, akár az egyik, akár a másik oldalról. A rendszerben kiváló szakemberek dolgoznak, ám ők láthatatlanok és elérhetetlenek a pályázók számára. Az egyes intézmények munkatársai túlterheltségre, lopakodó politikai nyomásra, ismétlődő kirúgási fenyegetésekre panaszkodnak. És szinte mindannyian egyetértenek abban, hogy a magyar pályázó még mindig nincs a topon.
A másik, a pályázói oldal ugyanezt állítja az intézményrendszerről. A közreműködő szervezeteknél gyakran a „semmibe” kapcsolják a gyanútlan nyertest, amikor a pályázatát konkrétan kezelő munkatárssal szeretne egyeztetni. Olykor teljesíthetetlen feltételeket szabnak a kiírásokban, részben rosszhiszeműen, részben a konkrét helyzet nem megfelelő ismeretéből adódóan, máskor a hiánypótlást is meghiánypótoltatnák, csak ne kelljen teljesíteni a kifizetést – fogalmaznak ingerülten a tanácsadók. Bár elismerik az egyszerűsítés és a gyorsítás eredményeit, azok értékét szerintük jelentősen csökkenti az elburjánzott bürokrácia és az, hogy az intézményrendszer egyes munkatársai még mindig hatalomnak és nem szolgáltatásnak tekintik a munkájukat.
A kedvezőtlen tapasztalatok pedig nem engednek teret a kedvezőknek. Kiírások sora bizonyult sztárpályázatnak az elmúlt hónapokban, ez azt mutatja: van fejlesztési szándék és igény Magyarországon.
A szerző a Világgazdaság munkatársa
