A csomag alkalmatlan a gondok kezelésére

Az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi rendszerének a problémái évek óta láthatók. Ez azonban nem akadályozta meg az USA vezetőit abban, hogy azokhoz az emberekhez forduljanak most segítségért, akik részesei voltak a káosz kialakulásának, akik nem vették észre a problémákat mindaddig, amíg egy újabb nagy válság szélére jutottunk, és akik eddig is egyik mentőövtől a másikig evickéltek.

Ahogy a globális piacok zuhannak, a bankmentő csomagot szinte biztosan ismét szavazásra bocsátják majd a kongresszusban. A Wall Streetet talán meg is mentik, de mi lesz a gazdasággal? Az biztos, hogy a most elutasított terv sokkal jobb a Bush-kormányzat eredeti javaslatánál. De az alapgondolat elhibázott maradt. Először is – ismételten – gazdasági „leszivárgásra” épített: arra, hogy ha elegendő pénzt dobnak a Wall Streetnek, akkor az valahogyan a gazdaság „főutcájára” is leszivárog, kisegítve az átlagos munkavállalót és lakástulajdonost. Ez a fajta leszivárgás szinte soha nem működik.

A terv ráadásul azt tételezte fel, hogy az alapvető probléma bizalmi jellegű. Ez kétségkívül része a problémának; de a mélyebben fekvő gond az, hogy a pénzpiacok néhány nagyon rossz hitelügyletet hajtottak végre. Volt egy ingatlanbuborék, és a hiteleket irreálisan magas árakra alapozták.

A buborék aztán kipukkant. A lakásárak valószínűleg tovább zuhannak, így folytatódnak a kényszerárverések, ezt pedig semmiféle, a piacokat lelkesíteni próbáló beszéd nem tudja megváltoztatni. A rossz hitelek pedig hatalmas lyukakat hoztak létre a bankok könyveiben, amelyeket be kell foltozni. Minden kormányzati mentőcsomag, amely valós árat fizet ezekért az aktívákért, alkalmatlan a lyukak betömésére. Ellenkezőleg, olyan lenne, mint vérrel pumpálni tele egy olyan beteget, aki súlyos belső verzésben szenved.

Még ha a mentőcsomag rendelkezéseit gyorsan végre is hajtanák – ami egyre valószínűtlenebbnek tűnik –, akkor is szűkülne valamelyest a hitelkínálat. Az amerikai gazdaságot a túlzó hitelfelvétel hajtotta fogyasztási felfutás tartotta fenn, ezt pedig meg fogják kurtítani. Az államok és a helyi önkormányzatok visszafogják a kiadásaikat. A háztartások pénzügyi helyzete egyre bizonytalanabb. Egy gazdasági lassulás valamennyi pénzügyi gondunkat tovább súlyosbítja majd.
Többet is tehetnénk kevesebb pénzzel. A pénzintézetek könyveiben található lyukakat átlátható módon kellene betömni. Ennek módját két évtizede a skandináv országok mutatták meg. A Goldman Sachs feltőkésítésével Warren Buffett egy másik utat is mutatott. Opcióval ellátott elsőbbségi részvények kibocsátásával mérsékelhetők a társadalmi kockázatok, biztosítva egyúttal, hogy a köz az esetleges nyereségből is részesedik.

Ez a módszer nemcsak bizonyítottan működőképes, de a hitelezés helyreállásához szükséges ösztönzőket és anyagiakat is biztosítja. Megkerüli azt a reménytelen feladatot, hogy be kelljen árazni milliónyi összetett jelzáloghitelt és azokat a még összetettebb pénzügyi termékeket, amelyekbe azokat beágyazták, továbbá nem hanyagolja el a „balekproblémát” sem – azt, hogy a kormányzatnál ragadnak a legrosszabb vagy a leginkább túlárazott aktívák. Végül, ez a megoldás sokkal gyorsabban is végrehajtható.

Ezzel egy időben számos lépést is meg lehet tenni a kényszerárverések számának a csökkentésére. Először is a lakhatást olcsóbbá lehetne tenni a szegény és a közepes jövedelmű amerikaiak számára azzal, ha a jelzáloghitel-törlesztés adókedvezményét készpénzre lehetne váltani. A kormány ténylegesen kifizeti a magas jövedelmű amerikaiak jelzálogkamatainak és ingatlanadóinak 50 százalékát, ám a szegényekért semmit sem tesz. Másodszor, szükség van egy olyan csődreformra, amely lehetővé teszi a lakástulajdonosok számára otthonuk értékének a leírását, miközben a ingatlanjukban maradhatnak. Harmadszor, a kormányzat átvállalhatná a jelzáloghitelek egy részét, kihasználva alacsonyabb hitelfelvételi költségeit.

Henry Paulson pénzügyminiszter megközelítése ezzel ellentétben az, hogy a kétes aktívákat kiemelik a pénzügyi rendszerből, és a kormányzat kezébe helyezik. Ez azonban az aktívákért való túlfizetést követeli meg, ami csak a bankoknak jó.

Nagy a valószínűsége, hogy ha elfogadnak egy ilyen tervet, az amerikai adófizetők állják a számlát. A környezetgazdaságtanban van egy alapelv, amelyet „a szennyező fizet elvének” hívnak. Ez éppúgy méltányossági, mint hatékonysági kérdés. A Wall Street mérgező jelzáloghitelekkel szennyezte be a gazdaságot. Neki kellene fizetnie a tisztításért.
A közgazdászok körében növekszik az egyetértés arról, hogy Paulson tervének alapján egyetlen mentőcsomag sem lesz működőképes. Az azonban lehetetlen, hogy a politikusok semmit se csináljanak egy ekkora válság közepette. Így aztán talán olyan megállapodásért kell majd imádkoznunk, amely úgy-ahogy működőképes mentő tervet is eredményezhet – vagy legalább egy olyat, amelynek a kudarca nem okoz túl nagy kárt.

A szerző a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org