Magyar válság EU-tükörben
Magyarország európai uniós képe sajátos utat járt be. Évekig mi voltunk az éltanulók, a legígéretesebb jelöltek, akiket mindenki az élre várt, akiket az elsők között vártak az EU-tagok közé, és ott a legragyogóbb fejlődési utat jósolták nekünk. Aztán tagok lettünk, és sorban derültek ki a disznóságok. Először összezuhant a forint, aztán meglódult a költségvetési hiány, a belső eladósodottság, és mire komolyan tekintettek ránk, Magyarország volt az egyetlen, ahol egyik maastrichti kritérium sem teljesült, és ahol néhány évig a makrogazdasági adatok nemcsak elmaradtak a közös megegyezéssel rögzített értékektől, de még romlottak is (ez szintén egyedülálló volt). Vagy például, ahol a – valaha közös piaci körökben is nem kevés (versenytársi) aggódással figyelt – agrárium a térség legfelkészületlenebbjének bizonyult a váltásra, miközben a kkv-k köre nemhogy ugrásszerűen kiterjedt volna, hanem az állandó kivérzés állapotában vegetál. Brüsszelben a magyar ügyeket kevésbé követő kollégák, diplomaták, bizottsági ismerősök ma is értetlenül rázzák a fejüket: „Mi történt magukkal? Önöket vártuk az első közé, és most mindenben az utolsók.”
Az igazság kedvéért tegyük hozzá: nem mindenben. De éppen elég területen ahhoz, hogy a fenti kép kialakuljon. Mindez eddig lehetett volna csupán hiúsági kérdés. Most viszont, amikor a jelen válságból való kilábalás többéves kényszerpályáit lefektetik, immár önérdekből is jó lenne nem kihagyni a számításból egy fontos dátumot: a 2011-es magyar EU-elnökség évét.
Merthogy az utóbbi évek országképrontása után hosszú időre ez lehet az utolsó – cserébe nagyon is átütő – esély arra, hogy a kedvezőtlen véleményt megfordítsuk. Az adott hat hónapban ugyanis mindenki az elnökségi országra figyel. Minden ülést ő elnököl, minden dosszié az ő kezén megy át, minden kompromisszumot ő kovácsol, minden napirendet ő határoz meg. Hosszú időre ez az egyetlen alkalom, amikor még a legkisebb tagállamot is észreveszik, sőt, számolnak vele, és mindenbe bevonják.
Csakhogy: ez érdemben nem megy ám minden alap nélkül. És most nem arról van szó, akad-e majd több száz, EU-üléseket vezetni képes magyar tisztviselő. Hanem arról, hogy az ország hitelessége mekkora mozgásteret enged. Már az is bicegőssé teszi majd a dolgot, hogy az euróövezetnek addigra biztosan nem leszünk a tagja. Ami praktikusan azt fogja jelenteni, hogy az eurócsoport ülésének a végét a magyar pénzügyminiszter a folyosón lesz kénytelen kivárni, hogy aztán mondjuk a szlovák kolléga „briefelje” őt, mi is történt „odabenn”. De ha mindehhez még az ország működő- és teljesítőképessége is ezer sebből vérzik – állandó szégyentáblán van a rossz mutatók miatt, külső forrásokra szorul, mindenben kérni, magyarázkodni kényszerül a többiek előtt, miközben állandó belpolitikai meghasonlástól harsog a háttér –, akkor az „elnökségi súly” bizony igen csekély lesz. És a beígért nagy „imázsrehabilitációs” alkalom kihasználatlanul marad.
Persze olyan nagy baj ez? Érdemes néhány politikus érzékenysége miatt beáldozni a magyar ipart, a magyar gazdaságot, a magyar családok teherbíró képességét? Ha így tesszük fel a kérdést, nyilván nem. De az éremnek van másik oldala is: ugyanezen érdekeket védheti, ha az ország súlya elismert uniós körökben. Akkor ugyanis eredménnyel tud lobbizni például pénzügyi keretvitáknál a kedvezőbb célszámokért. Ha súlya van a szavának, a magyar érdekek szerint módosíttathat készülő uniós jogszabályokat. Ez is az „EU-megítéltség” része.
Nem, nyilván nem szabad minden magyar érdeket például a maastrichti kritériumok mind jobb teljesítése érdekében beáldozni. De közben azért az uniós érdekeket sem szabad szem elől téveszteni. Mert hosszabb távon az is nemzeti érdekké válik.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
