Tizennégy pont a pénzügyi válságról
1. A 2007–08-as amerikai pénzügyi válság kizárólag az amerikai pénzügyi rendszerben az elmúlt húsz évben elterjedt pénz- és tőkepiaci liberalizáció felelőtlen és kapzsi kihasználásából, a gyenge piacszabályozás és -ellenőrzés következtében tört ki.
2. A válság kiszárította előbb az amerikai, majd a nemzetközi pénz- és tőkepiacokat: hetek alatt legalább 2700 milliárd dollár pénz „tűnt el”, ez súlyos globális likviditási válságot okozott.
3. A globális pénzpiaci válság és az amerikai recessszió szokatlanul gyorsan, gyakorlatilag rögtön érvényesült az európai piacokon is. Az USA-ban kialakult pénzszűke romba döntötte az építőipart és a járműgyártást, ezen iparágak szinte kizárólag hitelbe értékesítik termékeiket.
4. A világgazdaságban középtávon elhúzódó, akár két-három évig tartó recesszióval számolnak, amely a világ legtöbb fontos gazdaságában nem csökkenő, hanem negatív növekedési dinamikákban fog kifejeződni.
5. Az Európai Unió adekvát lépéseket tett a válság eszkalálódásának elkerülésére: az EKB kamatcsökkentése és az EU-s pénzügyi csúcs arra utal, hogy az unióban megvan a kellő felelősségtudat a problémák kezeléséhez.
6. Ebben a válságban az USA a II. világháború utáni korszakban példátlan módon rendült meg! Az USA az 1929 előtti időszakhoz kényszerült visszatérni az univerzális bankok (amerikai terminológiával: „pénzügyi holdingok”) preferálásával, az állam tulajdonosi szerepvállalásával a pénzügyi rendszerben.
7. Ebben a krízisben nem a kapitalizmus, nem az amerikai kapitalizmus „halt meg”, hanem generációnyi időre lejáratódott a közgazdaságtanban és a gazdaságpolitikai gyakorlatban a „neoliberális mainstream”. A „Washington-konszenzus” a mértékadó amerikai és brit orgánumokban valóban „dirty word” lett, ennek megfelelően a valutaalap és a Világbank teljesen dezorientálttá vált, hogy esetleges segítségét milyen gazdaságfilozófiai alapokon s főként milyen konkrét feltételekkel folyósíthatja. Nem véletlen, hogy az IMF csak a pénzügyi válságokból való kilábaláshoz folyósítható „elsősegélyhiteleit” tudta felajánlani.
8. A válság – rövid távon mindenképpen – súlyosan megrendítette az USA világgazdasági pozícióit, totálisan átrendezte a világgazdasági erőviszonyok korábbi rendszerét, egyensúlyait. Az USA-nak nincs gazdasági ereje érdekei érvényesítéséhez, s nincs erkölcsi alapja sem arra, hogy másoknak tanácsokat adjon, sem arra, hogy eszmei vezető szerepet vindikáljon magának! Nem szólva arról, hogy mennyire képtelen a világgazdaságban 1945 óta betöltött „utolsó mentsvár hitelező” szerepének a betöltésére.
9. Az USA gazdasági megrendülésének kizárólagos haszonélvezői a BRIC országok lehetnek. Nem véletlen, hogy a WTO 2008. júliusi „informális miniszteri értekezletére” az EU, az USA, Ausztrália és Japán mellett Brazília, India és Kína kapott meghívást (Oroszország nem tagja a WTO-nak)! Az sem véletlen, hogy a G8 csoport megszellőztette: a következő tanácskozásra ugyancsak meghívnák Brazíliát, Indiát és Kínát.
10. Az előttünk álló időszak legnagyobb bizonytalansága: nem világos, mennyire stabil Brazília és Oroszország jelenlegi világgazdasági pozíciója (hogyan csökkenti azt a nyersanyagár-csökkenés), s mennyire stabil belső gazdasági és politikai helyzetük. Valószínűsíthető, hogy Oroszország élni akar növekvő világgazdasági befolyásával, s ez „agresszívabbá” teheti a külpolitikában, illetve késztetést érezhet arra, hogy felélessze a Szovjetunió globális külpolitikai ambícióit. Nehéz előre jelezni, mi lesz India és Kína reagálása erre a helyzetre! Eddig a globális politikai kérdésekben nem voltak aktívak, de a WTO-ban India és Brazília nagyon aktív, s a fejlődő országok csoportjának informális, de különösen befolyásos képviselőiként lép fel. S nem szabad elfelejteni: Kínának 1600, Oroszországnak 300, Indiának és Brazíliának 150-150 milliárd dollárnyi, alapvetően dollárban denominált devizatartaléka van! Meglepő lenne, ha az USA és Kína gazdasági-pénzügyi vezetői nem konzultálnának folyamatosan egymással a kínai dollártartalékok kérdésében. Az biztos, a világgazdasági erőviszonyok középtávon Ázsia javára rendeződnek át, a hosszú távú erőviszony-átrendeződés konkrét mértéke azonban nagyban függ az USA gazdaságának magára találásától.
11. Bizonytalan a multilaterális szervezetek lehetséges szerepvállalása: az IMF eljelentéktelenedett, a WTO 2001-ben indított Doha-fordulója 2006 óta fel van függesztve: most, amikor különösen nagy szükség lenne a minél szélesebb körű összefogásra, az átfogó multilaterális együttműködésre. Könnyen lehet, hogy előtérbe kerülnek a bilaterális megoldási törekvések, amelyek annál erősebbek lehetnek, minél inkább javul a nagy ázsiai országok alkuereje. Ez a válság eszkalálódásának a veszélyét hordozhatja magában.
12. Elkerülhetetlen a multilaterális pénzügyi együttműködési szervezetek modernizálása, a világgazdaság aktuális erőviszonyaihoz való igazítása. Nem tarthatók a jelenlegi szavazati arányok (a Benelux államoknak több szavazata van az IMF-ben, mint Kínának), mert különben a megerősödött nagy népességű fejlődőknek nem érdekük a multilaterális megoldások keresése.
13. A válság okozója egyértelműen az USA, a krízisből való kilábalás sem képzelhető el akkor, ha nem ő viseli annak legnagyobb terheit! Az USA-ban tartósan csökkennie kell a fogyasztásnak, s a növekedést meghatározó módon a hazai megtakarításokból kell finanszírozni. Ázsiában növelni kell a fogyasztást és csökkenteni a megtakarítási rátát, hogy a világgazdaság globális pénzügyi egyensúlyhiányai kezelhető mértékűre csökkenjenek.
14. Magyarországot elsősorban közvetett negatív hatások érhetik: a globális és főként az európai recesszió a magyar gazdaság növekedési kilátásait is erőteljesen korlátozza. Az ország számára az EU-tagság komoly védelmet jelent, ugyanakkor a magyar diplomáciának és gazdaságdiplomáciának fokozott figyelmet kell fordítania az Európán kívüli világ legdinamikusabban fejlődő államaira.
A szerző egyetemi tanár
