Európának külső stabilitási paktumra van szüksége
Vannak országok, amelyeknél az államháztartás még tavaly is egészségesnek látszott, mostanra azonban súlyos fiskális nyomás alá kerültek. Írországban az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 2010-ben eléri a 80 százalékot, holott az Európai Bizottság éppen egy évvel ezelőtt még azt jósolta, hogy 30 százalék alá fog süllyedni. Hasonló a helyzet Spanyolországban, ahol az eleve alacsony adósság/GDP mutató további süllyedését várták, ehelyett viszont az arány várhatóan megduplázódik a 2007–10 közötti időszakban, és eléri a 60 százalékot.
Az EU felügyeleti rendszere nem volt alkalmas ilyen fejlemények előrejelzésére, mégpedig azért, mert elhanyagolták egy kritikus változónak, a magánszektor adósságdinamikájának a követését. Tekintettel a bankválság óriási költségeire, a kormányok arra kényszerülnek, hogy átvegyék a pénzintézeti szektorban fennálló tartozásokat, amint az meg is történt Nagy-Britanniában és Írországban. Ugyanez történik akkor, amikor kulcságazatok nagyvállalatai kerülnek fizetésképtelenség közelébe. Egy látszólag makkegészséges államháztartású ország így válhat egyik napról a másikra fiskális nyomorékká.
Az euróövezet államai közötti pénzügyi és gazdasági kapcsolatok egyre szorosabbá válása miatt akár egyetlen kormány súlyos eladósodása is komoly következményekkel járhat a közösség egészére, mivel nem lehet megengedni egyetlen ország bukását sem. Ilyen módon minden EMU-tagállam közvetve osztozik azon a tartozástömegen, amelyet valamely ország magánszektora halmozott fel. Épp ezért az EMU felügyeleti rendszerében figyelni kellene az ilyen adósságok alakulására.
A másik probléma – azaz a tagállamok gazdaságpolitikájának a koordinálatlansága – már a mostani válság kirobbanása előtt is széttartó irányzatokat váltott ki az egyes országok külső versenyképességében és az üzleti ciklusaik lefutásában. A versenyképesség legalább egy évtizede tartó hanyatlása miatt sújtotta a válság különösen keményen az EMU dél-európai államait, például Spanyolországot és Olaszországot.
A fiskális politika gyenge hatékonyságú ellenőrzése és a gazdasági konvergencia hiánya egyre nagyobb aggodalomra ad okot, mind az Európai Központi Bank, mind az euróövezet pénzügyminiszterei számára. Eddig még nem bukkant fel kezdeményezés a probléma kezelésére, az ügy azonban idővel bizonyosan kemény vita tárgyává válik.
A probléma kezelésének egyik útjaként egyszerűen ki kell terjeszteni a meglévő szabályok hatályát: ki kellene munkálni egy „külső stabilitási paktumot”. Ennek részeként folyamatosan vizsgálni kellene fizetési mérlegek egyensúlyának hiányát, egyaránt büntetve a túlzott deficitet és a többleteket. Az eljárás révén hatékonyan lehetne mérni a jövőbeni fizetésképtelenség kockázatait, mert a tartós fizetési hiányok idővel mindenképpen a nettó külföldi adósságállomány felduzzadásához vezetnek.
Egy EMU-tagállam magánszektorának külső adóssága és a fizetési mérlegének pozíciója között közvetlen kapcsolat van. Így egyensúlyközeli államháztartás esetén a folyó fizetési mérleg hiánya egyértelműen a magánszektor külföldi hitelfelvételeit jelzi. Ennek megfelelően a magánszektor veszélyes eladósodásra vonatkozó pontos következtetések levonására kínál módot, ha a folyó fizetési mérleget együtt elemezzük a fiskális pozíciók változásával.
Az adósság dinamikájának matematikai elvei szerint egyetlen tagállamnak sem lenne szabad a GDP 3 százalékánál nagyobb folyó mérleghiányt felmutatnia; ezalól csak az jelenthetne kivételt, ha valamely tagországba nagy összegű – „zöldmezős” – külföldi működőtőke-befektetések irányulnának. A szabályt egyaránt kellene alkalmazni az adós és a hitelező államokra.
Egy ilyen paktum a tagállamokat fiskális és bérpolitikai, illetve más, általános eszközök alkalmazására késztené a külső egyensúly kikényszerítése végett, illetve ösztönözné a kiterjedtebb gazdaságpolitikai koordinációt. Egy „külső stabilitási paktum” emellett arra kötelezné a kormányokat, hogy a nemzeti reformprogramok összeállításánál vegyék figyelembe a többi tagállamban várható következményeket. Ha például egy többletet felhalmozó tagállam – például Németország – a versenyképességének javítása végett csökkentené a nem bérjellegű költségeket, ugyanakkor megemelné az áfát, akkor egyúttal expanzív fiskális politikához kellene folyamodnia, hogy kompenzálja intézkedéseinek a többi tagállam külkereskedelmére gyakorolt negatív hatásait.
A fenti szabályok keretei között viszont az egyes tagállamoknak jogosultságuk lenne a gazdaságpolitikájuk szabad meghatározására. A spanyol kormány például adóemeléssel és az ottani bérek növekedésének fékezésével ellensúlyozhatta volna az építési boom kibontakozását és a külkereskedelmi hiány megugrását. Vagy Madrid éppen folyamodhatott volna tervezési szigorításokhoz vagy jelzálog-hitelezési korlátozásokhoz is.
Egy „külső stabilitási paktum” révén nemcsak a fiskális stabilitásra leselkedő veszélyeket lehetne idejekorán jelezni, hanem az EU-jog egyik alapelvét is meg lehetne valósítani, nevezetesen azt, hogy a tagállamok a gazdaságpolitikát „közös érdeknek” tekintik.
A szerzők: Sebastien Dullien, a Berlini Műszaki Egyetem közgazdaságtan-professzora, Daniela Schwarzer, a Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Intézetének kutatója
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
