Jöjjenek a pénzvilággal szembeni szkeptikusok
A nemzetgazdaságok pénzellátásáért és a rövid lejáratú kamatok beállításáért viselt felelősségük miatt a jegybanki vezetők mindig is fontos szerepet játszottak. A kamatok túlzott leszállítása inflációt és pénzügyi instabilitást hozott, ha a kelleténél jobban megemelték őket, akkor receszsziót és munkanélküliséget váltottak ki.
A monetáris politika aligha mondható tudományosnak, ezért egy jó jegybankelnöknek mindenekelőtt alázatosnak kell lennie. Fel kell mérnie a tudása határait és a rendelkezésére álló instrumentumok hatásosságát. Eközben nem kelthet olyan benyomást, hogy határozatlan lenne, mert ezzel destabilizáló hatású pénzügyi spekulációt váltana ki.
A piacoknak az utóbbi évtizedekben tapasztalt fejlődése csak fokozta a központi bankok jelentőségét, mert őrködniük kellett a pénzügyi rendszer normális működése felett is. E feladatkör elhanyagolásának veszélye fájdalmas módon vált világossá a subprime jelzáloghitelek rendszerének öszszeomlásakor. Az Obama által javasolt új szabályok nyomán a Fed még nagyobb felelősségi kört kapna, megbíznák jövőbeni válságok elhárításával, és vele szavatoltatnák, hogy a bankok ne vállaljanak túlzott kockázatokat.
Ez lenne az a munkakör, amelyben a Fed korábbi elnöke, Alan Greenspan látványosan megbukott. Az ő látómezőjéből teljesen kiestek a Wall Street titánjai által elkövetett pénzügyi túlkapások, amit utóbb ő maga „apró melléfogásnak” minősített. A Fed kormányzótanácsának egyébként 2002–2005 között Bernanke is tagja volt, az együttműködéséért az ő felelőssége is felvethető.
A Fed elnöke nemcsak a monetáris politika, hanem szavai révén is globális befolyást gyakorol. Ő adja meg a gazdaságpolitikai viták alaphangját, ennek révén alakítja a bizakodás és a hit rendszerét, amelynek keretei között a politikai vezetők világszerte tevékenykednek. A korábbi években a pénzügyi szabályozó részlegek tevékenységét az bénította meg, hogy Greenspan és Bernanke túlságosan tartott a Wall Street véleményétől. Úgy vélték, ami jó a Wall Street számára, az jó az utca emberének is. Ez pedig a válság nyomán alaposan megváltozik, akkor is, ha Bernanke marad a poszton. A világnak most olyan Fed-elnökre van szüksége, aki ösztönösen szkeptikus a pénzügyi piacokkal és azok társadalmi értékével szemben. A leendő elnöknek ellen kell állnia azon hazugságokkal szemben, amelyekkel a pénzügyi ágazat jelenleg másokat és önmagát egyaránt traktálja, és amelyek közül az alábbiakat kell megemlíteni.
- A pénzügyi piacokon kialakuló árak megfelelőek a tőke- és más erőforrások leghatékonyabb allokálására – ezt állítják a tankönyvek és a pénzemberek. Ez azonban egyre aggályosabb, hiszen túl sok volt a piaci bukás. Ráadásul ott van a pénzügyi termékek eladói és vevői közötti aszimmetrikus információ problémája, ami sebezhetővé teszi a vevőket, amint azt láttuk például a jelzáloggal fedezett értékpapírok esetében. Az implicit vagy explicit mentőgaranciák túlzott kockázatvállalásra ösztönöztek, a nagy pénzügyi közvetítők pedig az egész pénzügyi rendszert veszélybe tudják sodorni, ha – az elhibázott kockázatkezelési modelljük miatt – rossz döntéseket hoznak. Erre a szabályozási rendszer csak részleges gyógyírt kínálhat. Mindezen okok miatt a pénzügyi piacok által generált árak ugyanolyan eséllyel küldhetnek rossz, mint jó jelzéseket.
- A pénzügyi piacok fegyelmezik a kormányokat. Ezt említik a leggyakrabban a pénzügyi piacok előnyei között, az állítás mégis alapvetően hamis. Ha a piacok euforikus hangulatban vannak, akkor nincsenek abban a helyzetben, hogy bármely hiteligénylőt fegyelmezzenek, különösen nem egy elfogadható hitelbesorolással rendelkező kormányt. Amint a 90-es években Törökországban folytatott gyakorlat is igazolja, a pénzügyi piacok megengedik a kormányoknak a nyakló nélküli és fenntarthatatlan hitelfelvételeket. Ha pedig jön a fegyelmezés, az általában már túl késői, túl kemény, és válogatás nélkül pusztít.
- A pénzügyi piacok terjedése egy csillapíthatatlan jótétemény. Nos, ez nincs így. A szegény, tőkehiányos országok számára a pénzügyi globalizációnak – az eredeti feltételezés szerint – hozzáférést kellett volna engednie a gazdag államok megtakarításaihoz, a folyamatnak elő kellett volna segítenie a globális kockázatmegosztást. Valójában azonban egyik elvárás sem teljesült, a tőke – már a válság előtt is – a szegény országokból a gazdagokhoz áramlott, a pénzügyi globalizáció idején pedig a felzárkózó államok gazdasági volatilitása még fokozódott is.
- A pénzügyi innováció a termelékenység és a gazdasági jólét motorja. Ez megint nincs így. Ha öt évvel ezelőtt példákat kértünk volna a valóban hasznos pénzügyi innovációra, akkor nyilván sorolták volna a jelzáloghitel-fedezeten alapuló – és a lakástulajdonlást áldásként kínáló – instrumentumokat. Ma már tudjuk, hogy ezek hová vezettek. Az igazság itt bizonyára közelebb áll Paul Volcker – hajdani Fed-elnök – nézetéhez, aki szerint a bankjegykiadó automata több hasznot hozott, mint bármely, pénzügyileg ravaszul megkonstruált kötvény.
A világot túl sokáig irányították a pénzügyek megszállottjai, éppen ideje lenne, hogy a szkeptikusok lépjenek a helyükbe.
Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
