Könnyen elpazarolhatjuk a válság kínálta lehetőséget
Rahm Emanuel, az amerikai elnök kabinetfőnöke még tavaly kijelentette, egy jó válságot soha nem szabad elpazarolni. A katasztrófa mindig lehetőséget kínál új utak-módok kigondolására, amelyekkel a világot alapvetően jobbá lehet tenni.
A válságot ténylegesen az teszi méllyé, hogy arra egymástól lényegesen eltérő diagnózisokat és recepteket ajánlanak. A különféle értelmezések képviselői közötti összecsapások és az ezek által kiváltott politikai szenvedély az, amely látszólag megoldhatatlanná teszi a krízist. Valójában inkább ezek a konfliktusok, semmint a gazdaság működésében megnyilvánuló technikai zavarok tették olyan gyászos és pusztító eseménnyé az 1930-as évek válságát is.
A válságra adható válaszokat két kategóriába sorolják: az első szerint újra kell szabni az intézményi rendszert, kiiktatva a gyenge hatékonyság forrását és a torz hatású ösztönzőket. A válaszok másik csoportjában radikálisabb megközelítést ajánlanak, amely szerint nem a gazdaság működését kell megjavítani, hanem az emberek életvitelét.
Az intézményi megoldások közül egyik sem tekinthető neutrálisnak a relatív jövedelmekre, márpedig éppen a jövedelemviszonyok és a gazdagság az a kérdés, amely körül a politikai viták kicsúcsosodnak. A nagy mentőakciók kemény kritikát váltanak ki, mert egyeseken segítenek, míg másokon nem. Az autógyárak megmentése jó a foglalkoztatottak és a beszállítók számára, de ennek a költségeit másoknak kell viselniük, többek között a többi, hatékonyabban működő cégnek, amelyek emiatt kompetitív hátrányba kerülnek. A mentőakciókkal a rossz menedzserek által irányított nagyvállala-
tokon segítenek, mert a kicsik nem képesek a kormányokból közpénzeket kipréselni. A bankok megmentése és feltőkésítése még költségesebb és népszerűtlenebb.
A monetáris ösztönzés hívei a saját eljárásukat azért tartják előnyösebbnek, mert az az újraelosztási hatások tekintetében neutrálisabb, és az előnyök szélesebb körben oszlanak el. A pénzpolitikai eszközökkel végrehajtott élénkítés azonban a valóságban ugyanolyan szelektív lehet, mint a fiskális alapú mentőakciók. A nagy monetarista közgazdász, Milton Friedman által népszerűsített analógia szerint a központi bank mindig kezelni tudja a deflációs veszélyt, ha mással nem, akkor helikopterről a nép közé szórt pénzzel. A valóságban azonban megoldhatatlan, hogy mindenki a helikopter alatt álljon, és – a hasonlatnál maradva – feltételezhető, hogy a pilóta a rokonok és barátok felett hajtaná végre az akciót. De ha a pilóta nem is lenne korrupt, a tömeg úgyis ezt hinné.
Éppen ez volt a baj az agreszszív likviditásteremtéssel, a „quantitative easing” néven ismert eljárással és a mostani válság kezelése során végrehajtott kamatcsökkentéssel. Jelenleg – csakúgy mint a 30-as évek depressziója idején – a jegybankok gyakorlatilag nulla kamatszinten hiteleznek pénzt a kereskedelmi bankoknak, a betétesek pedig szinte semmit sem kapnak a pénzükért. Amikor azonban a vállalkozások vagy akár a fogyasztók hiteleket szeretnének felvenni, akkor azt tapasztalják, hogy csak nagyon drágán juthatnak pénzhez – már ha egyáltalán hozzájutnak. A hitelezők (bankárok) gyanakvók, és aggódnak a hitelképességért, ezért kamatfelárat kérnek, emiatt legtöbb országban ma is csökken a hitelezések mértéke.
A gyakorlatban csak a bankoknak van hozzáférésük az olcsó hitelekhez, míg maguk drágán helyezik ki a pénzt, hogy helyreállíthassák a mérlegpozícióikat. Ez az oka annak is, hogy a bankok körében váratlanul javulni kezdett a nyereségesség, erős kontrasztban mindenki mással. Az emiatti politikai elégedetlenség tüze a jegybankokra irányul, magyarázatot követelve arra, miért csak a barátok – a bankok – állnak az alatt a képletes, pénzt szóró helikopter alatt.
A használható megoldások komplexitása miatti frusztráció vezet a radikálisabb megoldásokhoz, apellálva az állampolgárok erkölcsére, és kísérletet téve az emberek jobbá tételére. Válságos időkben egyébként is virágzásnak indulnak az utópikus tanok, amelyek közül egyesek a tudományosság köntösében szeretnének garanciát teremteni az egyén boldogságára. Néhány közgazdász már a válság kezdete előtt csatlakozott pszichológusokhoz, akik a kapzsiságra való hajlam és késztetés erősségét akarták megmérni. Ennek során előálltak bizonyítékok a dopaminszint, a függőség és a kapzsi magatartás közötti kapcsolatra.
A pénzügyi szektor problémáira adott fő diagnózis szerint az emberi kapzsiságot kell okolni a bajokért, ezért egy német kutatóintézet azt javasolta, a magas dopaminszintre genetikai alapokon hajlamos egyének számára meg kellene tiltani vezető tisztségek betöltését a pénzügyi intézményeknél. Látszódjanak azonban bármennyire vonzónak ezek az emberek megjavítását célzó tételek, az alkalmazásuk önkényes tesztelésen alapulna és kirekesztő hatású lenne. Ha a német javaslatot elfogadnák, azzal egyaránt kizárnák a még elfogadható kockázat vállalását célzó magatartást és a káros döntésekre hajlamos személyeket.
A válságra adott intézményi és magatartási válaszok egyaránt és alapvetően problémásak. A technikai megoldások keresése politikai polarizációt eredményez. A válság mélyebb emberi gyökereit keresve olyan késztetés állhat elő, hogy meg kell változtatni az emberi természetet – ez egyszerre hiábavaló és veszélyes kísérlet.
Harold James a Princeton Egyetem történelemprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org
