Segélykiáltások

Mindebből érdemes két, talán ellentétesnek tűnő tanulságot is leszűrni. Az egyik: sokadszorra bizonyosodik be, hogy Magyarországon az előrevivő átalakításokat is apokaliptikus víziók, sírás és fogcsikorgatás kísérik. Holott igencsak logikus lépés, hogy az állam csak egy bizonyos jövedelmi határ alatt térítse meg a gázszámla egy részét, vagy hogy az igen tehetősek – közvetetten ugyan, de – adót fizessenek a családi támogatás után.

Ahol lehet, ott érdemes megtakarítani tíz- és tízmilliárd forintokat. Ez nem vitás. Ám kérdés, hogy mit üzen mindez az embereknek. Hiába javul ugyanis néhány mutató néhány tized százalékot, ha tovább romlik a közhangulat, mélyül az állam és a polgárok közötti szakadék.

Ha valaki a válság közepette elveszíti a munkahelyét, és a kormány éppen az erre az időszakra járó táppénz időtartamát rövidíti le, valószínűleg kevés megértéssel fogadja az átalakítást. És éppen akkor csökken le a gyermektámogatások időtartama, amikor a hazai magyarság létszáma a tízmilliós lélektani határra kerül.

A kormány a kényszerű szigorításokkal akarva-akaratlanul is azt üzeni: ne a szociális hálóra hagyatkozz, önerőből teremtsd meg a saját védelmedet. Csoda-e, ha ezek után mindenki ki akar bújni a kockázatközösség rá eső része alól, miközben igyekszik a lehető legtöbbet kisajtolni a „nagy közösből”? „Amíg lehet” jeligére. Így azonban valóban a szigorítás, az ellenőrzés fokozása lesz az egyetlen járható út.