A gazdasági elégedetlenség ciklusai: merre tovább?
A XIX. század világában az emberek gyorsan összeszedték magukat a visszaesés után, és ismét mentek a dolgukra, intézték a szokott üzleti ügyeiket. A ciklikusság ebben a tekintetben viszonylag állandó és megváltoztathatatlan jellegűnek tűnt. Mostanság azonban egy ciklikus összeomlás nagy meglepetésként éri a társadalmat, amelynek nyomán elkezdjük újra feltalálni a közgazdaságtant. Nagyjából tízévenként jutunk arra a következtetésre, hogy valamely különleges üzleti modell feltámaszthatatlanul kimúlt.
A keynesianizmus végképp véget érni látszott 1979-ben, az akkori évtizedben elszenvedett második olajsokk nyomán. Margaret Thatcher brit miniszterelnök hivatalba lépésével és Paul Volcker ezzel egyidejű drámai kamatemelésével véget ért az a kor, amikor még hinni lehetett, hogy az infláció megoldást kínál a szociális problémákra. Akkor vált hiteltelenné az államok fellépése és az elégedetlenség monetáris expanzió révén végrehajtott kivásárlása, csakúgy, mint az európai jóléti állam modellje.
Európának és az itteni szociáldemokráciának a társítása a keynesi keresletélénkítéshez mindig is sántított, mert ezen eszme legnagyobb terjesztőjének Richard Nixon republikánus amerikai elnököt kell tekinteni. A szociáldemokrata korporatizmus és centrizmus ellenében további erőket vonultatott fel az 1979–80-as fordulat és a Ronald Reagan elnök nevéhez kapcsolt szabadpiaci, illetve innovációs hullám.
Majd 10 évvel később a központilag vezérelt gazdasági növekedés révén végrehajtott gazdasági tervezés és modernizálás szovjet modellje bukott meg. Ennek utolsó fázisában – 1989-re – a felhalmozott hatalmas külső adósság akkora méreteket öltött, hogy annak súlya alatt végképp megroppant az a modell, amely már jóval korábban halálra volt ítélve.
A következő szép elképzelés, amely az „ázsiai gazdasági csodáról” szólt, 1997–98-ban omlott össze. A térség gazdaságairól feltételezték, hogy összehangoltabb módon képesek fejlődni, a japán külkereskedelmi és ipari minisztérium (MITI) mintájára végrehajtott stratégiai intervenciók révén. Az ottani kisebb államok azonban – csakúgy, mint a szovjet térség – túl nagy adósságokat halmoztak fel. A kilencvenes évek végén – elsőként Thaiföldön és Dél-Koreában – kirobbant ázsiai válság nyomán kezdődtek a prédikációk az úgynevezett „angolszász” gazdasági modellben rejlő felsőbbrendűségről.
Ez a vízió azonban szintén problematikussá vált, és 2007–2008 során alaposan diszkreditálódott, Európa és Ázsia alig leplezett kárörömére.
Amikor világossá vált, hogy a legutóbbi válság a világ egyéb térségeit is súlyosan érinti, a dolgok egy még vészjóslóbb értelmezést kaptak. A felfordulást, amely egyébként vitathatatlanul az Egyesült Államokból indult ki, de más országokat sokkal súlyosabban érintett, sokfelé egy alapvetően rossz szándékú amerikai terv bizonyítékaként kezelték. Ahogy a kínaiak elkezdtek a dollár helyett egy szintetikus tartalék valutát keresni, az csak politikai válaszcsapásként értékelhető az USA pénzügyi fölénye nyomán érzékelni vélt gonoszsággal szemben.
Ráadásul gyorsulni látszik az ütem, ahogy a különféle modelleket félredobják. Máris a történelem szemétkosarába vetendőnek látszik például a feljövő országok boomjáról vallott vízió. A Moody’s figyelmeztetést készül közzétenni az indiai magánszektor külső tartozásainak minőségéről, a kínai befektetők pedig az inflációs túlfűtöttség miatt aggódnak.
A felfordulás és a megtagadás soha nem teljes. Az európai szo-ciáldemokrácia megtépázottan is túlélte az 1970-es éveket. Az erős ázsiai gazdaságokról szóló nézetek az ottani válság után néhány évvel ismét feltámadtak. Ha a nagy angol nyelvi közösség országai nyitottak maradnak, és nem zárkóznak el a bevándorlás elől, akkor szintén visszatérhetnek a növekedéshez. Minden egyes bukás azonban illúzióvesztést okoz bizonyos intézmények iránt, amelyeket a korábbi bajokért felelőssé tesznek. Ez egyaránt elérte a 70-es évek jóléti államát, egy évtizeddel később a kommunista pártapparátust, majd utána az ázsiai ipari és kereskedelmi minisztériumokat, legutóbb pedig az amerikai pénzügyminisztérium és a Wall Street közötti kapcsolatot. Amint az egyes intézmények erodálódnak, egyre kevésbé látszik más alternatíva. A dollárt a legutóbbi válság ledöntötte a piedesztálról, de minden javasolt helyettesítés még problémásabbnak látszik. Az euró egy gyenge növekedési potenciált mutató és a válságra gyenge választ adó térség kompozit valutája, a renminbi még mindig nem konvertibilis maradéktalanul.
Az egyetemessé és határtalanná vált cinizmust mint új módit, egy rendszerkritikus kínai művész, Aj Vej-vej foglalta össze. Annak a bemutatására, hogy minden intézmény egyformán gyanús, összeállított egy kiállítást Fuck off néven. Ezen önmagáról készült pornográf felvételeket mutat be, amelyeken obszcén kézmozdulattal áll híres emlékművek előtt: Velencében a Dózse-palota, Párizsban az Eiffel-torony, Washingtonban a Fehér Ház szomszédságában, illetve Pekingben a Tiltott Városban. Legutóbbi kiállításának, amely a kormányok üres és értelmetlen bocsánatkéréseit igyekezett nevetségessé tenni, a So sorry címet adta.
A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
