Melyik az az ország, ahol 8 vezető bankot nők irányítanak?
A vezető európai nagyvállalatok főnökeit kívánja Brüsszelbe hívni az Európai Unió alapjogokért felelős biztosa 2011 elejére. Arról tárgyalna velük, hogy vagy önként növelik a nők arányát a legfelső irányítói szinteken 2015-ig úgy 30 százalékra, majd 2020-ig 40-re, vagy kötelező kvótát kell elrendelni. Minek avatkozik a politika az üzletbe? – mérgelődhetett sok vezér, amikor e hírről értesült. Mások meg azon poénkodtak, honnan és milyen lányokat „importálnak” a főnöki székekbe.
Tényleg: minek is üti a politika az orrát az üzletbe? Valószínűleg azért e hirtelen bekeményítés, mert a gazdasági válság sok olyan részletre is ráirányította a figyelmet, amellyel idáig nem törődtek a kormányok. Például arra, hogy Európában – de talán nem csak itt – a felsőfokú intézményekben összességében több lány végez, mint fiú. S ha az egyetem utáni képzéseket is figyelembe vesszük, akkor még nagyobb az eltolódás a gyengébb nem javára. A cégvezetői posztokon ez a változás nem érzékelhető. Nagyon nem.
Pedig az oktatás minden költségvetésben egyre masszívabb tételt jelent. Még azon országokban is, ahol az egyetemi tanulmányokért fizetni kell. A deficitcsökkentési törekvésekben a szakértők újra és újra belebotlanak ebbe a tételbe, s talán már akad, aki e befektetés megtérülését is vizsgálja. Ha valaki minden tudást megszerez – nagyrészt állami támogatással –, ami ahhoz szükséges, hogy cégvezető legyen, de nem lesz az, akkor – némi leegyszerűsítéssel – ez a képzés kidobott pénz az ablakon. Ha viszont célt ér, akkor a jól működő vállalatok adójából jövedelmező lehet e befektetés. Arról nem beszélve, hogy aki a legjobb egyetemeket végzi el kiváló eredménnyel, az nem öncélúan tanult éjjel-nappal, hanem hogy hasznosítsa a tudását. Frusztrált, elégedetlen lesz az a munkatárs, aki felkészültebb, kreatívabb főnökeinél, mégis beosztottként kell a sokszor értelmetlennek ítélt utasításokat végrehajtania.
Nem lehet mindent csak pénzzel, rációval mérni – hangzik az ellenérv, s magyarázatként a szülés, a gyermeknevelés, a család összetartása, gondozása szerepel mint olyan női adottságok, melyek nem helyettesíthetők üzleti megfontolásból. S ebben is van valami. Csak nehogy az legyen a végkövetkeztetés – ha már válság van, s fontos a befektetés megtérülése –: akkor azok a nők, akik családban, gyerekben gondolkodnak, inkább ne menjenek szuperegyetemekre…
De ne fessük az ördögöt a falra. Nem valószínű, hogy ilyen szélsőséges ötlet felmerülne. A probléma azonban adott. Akad ország – Norvégia –, ahol nem vacakoltak a megoldással, 2003-ban törvényt hoztak a vállalati vezetői női kvótáról. Némi ellenállás-betartás, haladék után ma már működik e modell: a 2004-es 16 százalékról 37-re ment fel a nők aránya a cégvezetői posztokon. Máshol a vállalatok maguk döntöttek a nemek közötti arányosításról. Németországban először a Deutsche Telekom célozta meg, hogy 2015-ig nőkkel tölti be a irányítói posztok 30 százalékát. De már lapunk anyacége, az Axel Springer is elhatározta, hogy 5-8 éven belül a jelenlegi 16 százalékos női arányt megduplázza a főnöki posztokon.
És akkor térjünk vissza a bevezető találós kérdéséhez. Van, aki tudja a helyes választ? Nem hiszem. Egy végletekig ellentmondásos országról van szó, ahol a tradíciók nagyon erősek, ám a XXI. század kihívásainak megfelelő válaszok is vannak. Ennek egyik jele lehet a női bankvezetők feltűnő aránya. India ez az ország. Ráadásul – idézi a kitekintő.hu az International Herald Tribune-t – az indiai felső vezető hölgyek bátran vállalják nőiességüket, száriban tárgyalnak, és nyíltan beszélnek gyermekeikről. Állítólag azért alakulhatott ki ez az arány, mert a bankszektorban a felkészültség, a képzettség, a megbízhatóan egyenletes teljesítmény többet nyom a latban, mint az, hogy nő vagy férfi az illető.
De minek is lepődünk meg az indiai példán? Nem kínos, hogy dicsőség lehet, ha egy országban nagy számban vannak női vezetők?!
A szerző a Világgazdaság főmunkatársa
