Észt euró - A jegheggyel szemben, a Titanic fedélzetén
Először is szögezzük le: január 1-jén nem történt semmilyen drámai változás az észt gazdaságban. Politikai szempontból persze érthető, hogy amikor Andrus Ansip miniszterelnök éjfélkor kivette az első euróbankjegyet a tallinni Opera előtt felállított ATM-ből, azzal lelkesítette az ötezres ujjongó tömeget, hogy „kis lépés ez az euróövezetnek, de nagy lépés Észtországnak”. Csakhogy a balti állam már 1992 óta lemondott az önálló monetáris politikáról, amikor függetlenné válása után a korona árfolyamát előbb a német márkához, később az euróhoz rögzítette. Így a gazdaságot és a gazdaságpolitikát ugyanazok a kihívások érik a jövőben, mint eddig.
A formális csatlakozásnak persze számos előnye van: megszűnik az árfolyamkockázat, csökkennek a hitelprémiumok, megjelenhet néhány új befektető, eltűnnek a tranzakciós költségek. Ezek a tényezők összességében néhány tizedponttal emelhetik a GDP-növekedés ütemét, és nagyobb biztonságot nyújtanak válság idején. Épp ezért Észtország jelenlegi helyzetében a közös valuta átvételének nem is volt reális alternatívája. Kérdés, hogy a sok áldozat, amelyet az ország 1,3 millió polgára hozott a maastrichti feltételek teljesítéséért, megéri-e hosszú távon.
A belépés ellenzői, akik a jéghegynek ütköző Titanicot hozzák fel hasonlatnak, elsősorban az euróövezetet szétfeszítő szuverén adósságválsággal riogatnak: mi értelme egy olyan klubhoz csatlakozni, amely pár év múlva úgyis szétesik? Ráadásul a költséges mentőakciókba már addig is be kell szállnia Tallinn-nak. Érveik hatásosak, hiszen az észteknek csak a fele támogatja a pénzcserét. Pedig az igazi nehézségeket már megtapasztalhatták a saját bőrükön a fix árfolyam rendszerében is – az euró átvétele csak véglegessé teszi azokat.
A probléma lényege tulajdonképpen ugyanaz, amitől az eurózóna néhány peremországa szenved, és ami miatt több, lebegő árfolyamot alkalmazó ország vonakodik csatlakozni a pénzügyi unióhoz. Nevezetesen, hogy az eltérő fejlettségű és szerkezetű gazdaságokra más és más hatással van a közös monetáris politika, s ez komoly kihívást jelent a gazdaságpolitika egyéb területein.
Az észt kormány például régóta rendkívül prudens fiskális politikát folytat: államháztartási hiánya még a válság éveiben is a GDP 2 százaléka alatt maradt, államadóssága pedig a legalacsonyabb az Európai Unióban, tavaly mindössze 7,1 százaléka volt a GDP-nek (gyakorlatilag nincs is állampapírpiaca). A magánszektor eladósodását azonban nem tudta megakadályozni, így a bruttó külső adósság eléri a GDP 120 százalékát.
Az egyensúlyhiányt jelzi a folyó fizetési mérleg alakulása is, amely a gazdaság növekedési szakaszában rendre a GDP 10 százaléka felett járt.
Márpedig az álmoskönyvek szerint ez rosszat jelent, és amikor beütött a világgazdasági krach, a balti államok – amelyek mindegyike rögzített árfolyamrendszert alkalmaz – elsőként csuklottak öszsze, megelőlegezve mindazt, amin az euróövezet hasonló problémákkal küzdő gazdaságai átmentek, átmennek. A balti államokban persze jóval nagyobb volt a pusztítás kis méretük, gazdasági nyitottságuk miatt és a monetáris unió védőernyője nélkül. Észtországban például 14 százalékkal zuhant a GDP 2009-ben, a költségvetési hiány tartására pedig a GDP 10 százaléka körüli mértékben vágta meg a kiadásokat a kormány.
Az észtek következetes áldozatvállalását, amely elvezetett az euróhoz, példaként állíthatnánk más országok elé is. Csakhogy a probléma ettől még ott maradt. A kormány ugyanis továbbra sem engedhet a fiskális restrikcióból, ha el akarja kerülni az ár- és bérversenyképesség romlását vagy az eszközbuborékok kialakulását, hiszen az előbb-utóbb – láttuk – megbosszulja magát. Így viszont a munkanélküliség ragadhat be tartósan 15 százalék felett, s ez hosszabb távon az államháztartásra is komoly terhet ró. Az észtek helyében én még várnék a pezsgőbontással…
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
