Démonok a múltból

Bár a jelenleg csak papíron létező elképzelések megvalósításához sem külön pénz, sem külön intézményrendszer nem áll rendelkezésre, ettől még lehet belőlük valami – az EU szerint várhatóan jövőre. Akkorra kiderülhet, hogy csak lózungok sorozata volt az egész, vagy valóban lett valamilyen kézzelfogható eredménye a több hónapos papírgyártásnak.

A szerteágazó stratégia egyik kiemelten fontos kérdése lehetett volna a Duna hajózhatóbbá tétele – ehhez persze az kellett volna, hogy valóban meg lehessen méretni a fejlesztés egyik lehetőségét, a vízlépcsők építését. Ez viszont egyelőre tabutéma a magyar kormány számára – képviselői minden alkalommal kézzel-lábbal tiltakoztak, ha csak szóba került. A valódi vita lehetőségének hiányát mutatja, hogy a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutató Intézet által készítendő környezeti vizsgálat nem is számolhat vízlépcsők építésével. Ezt még az előző kormány kötötte ki, de a mostani is helybenhagyta.

Nyilvánvaló, hogy a folyamatos menekülés mögött egy a múltban gyökerező trauma áll: Bős–Nagymaros. A magyar politikai elitnek azóta sem sikerült ettől szabadulnia, és a jelek szerint továbbra is retteg attól, hogy már a vízlépcsők lehetőségének említésével is nyakába kapja mindazt a rosszat, amit Bős–Nagymaros a magyar társadalomnak jelent.
Jelenleg nem az a kérdés, lehet-e úgy vízlépcsőket „varázsolni” a magyar szakaszra, hogy ne vágjuk tönkre a Dunát – ha nem lehet, akkor valóban felejtsük el az egészet. A kérdés inkább az, lehet-e úgy beszélni a vízlépcsőkről, hogy közben ne Bős–Nagymarosról beszéljünk. A fejlődéshez vezető úton ez lenne az első lépés – és nem csak a vízlépcsők ügyében.