Különadó a végkielégítésekre - Időn túli büntető

Ezekben a hetekben bizonyára sokan figyelik az Alkotmánybíróság honlapját. A felfokozott várakozásnak gyakorlati oka van: most dől el, vajon az intézmény határoz-e május 20-a, a befizetés határnapjának letelte előtt a végkielégítésekre adófizetési kötelezettséget megállapító törvény tárgyában. Közismert, hogy a testület egy alkalommal már döntött a 2010. évi XC. törvényről, akkor, 2010. október 26-án a 98 százalékos, úgynevezett „büntetőadó” ellenében foglalt állást.

A parlament azonban – azt követően, hogy módosította az alkotmányban az Alkotmánybíróság hatáskörére vonatkozó előírásokat – immár öt évre visszamenőleg írta elő a bruttó kétmillió (nem állami vezető esetén a három és fél millió) forintot meghaladó, a munkaviszony megszűnésével összefüggő, törvényen alapuló juttatások utáni különadó-fizetési kötelezettséget. Nem lenne helyénvaló, ha ez az írás az ügy alkotmányjogi aspektusainak a vizsgálatába bonyolódna akkor, amikor az arra feljogosított testület maga is napirendjére vette a törvénnyel szemben beterjesztett indítványokat. Annak elemzésére viszont érdemes sort keríteni, hogy az új alaptörvény nevezetes 37. cikke befolyásolja-e az üzleti szférának a konkrét ügyön túlmutató várakozásait.

Az Országgyűlésben 2011. április 18-án elfogadott alaptörvény az államadósság jövőbeli mértékétől teszi függővé az Alkotmánybíróság hatáskörének alakulását. Mindaddig, amíg az államadósság szintje – az előző naptári évhez viszonyítva – meghaladja a GDP ötven százalékát, az alkotmányőrök a költségvetéssel és a közterhekkel (így a központi és helyi adókkal, járulékokkal) kapcsolatos jogszabályok alkotmányellenességét csak kivételesen vizsgálhatják. A listán nem szerepel eljárásra okot adó indokként a tulajdonhoz való jog védelme, magánszemélyek és szervezeteik az alaptörvényre hivatkozással nem igényelhetik, hogy az Alkotmánybíróság megakadályozza az állam – esetenként – megengedhetetlen (szükségtelen, aránytalan) vagyonelvonását. Nincs mód sikeres tiltakozásra – legalábbis az alkotmányozók szándékai szerint – akkor sem, ha az adó már nem a „közterhekhez való arányos hozzájárulást” célozza, hanem az politikai motivációjú, vagyont terhelő büntetés.

Az adófizetési kötelezettség visszamenő hatályú előírása pedig az alaptörvényen belül is logikai ellentmondást okoz: miközben az úgynevezett „B cikk” (1) bekezdése deklarálja, hogy „Magyarország független, demokratikus jogállam”, az alkotmány az ebből fakadó elvárásokat figyelmen kívül hagyva ad lehetőséget adófizetés elrendelésére úgy, hogy az állampolgár csak utólag kap a jogalkotótól „tájékoztatást” arról, hogy a múltbeli, jogszerű jövedelemszerzésnek súlyos anyagi következményei lettek.

Az alaptörvény új előírása azt a rendhagyó állítást rejti magában, hogy az államadósság tervbe vett és egyébként helyénvaló visszametszése nem valósítható meg alkotmányos módon. Ha ugyanis a törvényhozó képes volna a tulajdonhoz való jog tiszteletben tartása mellett gondoskodni az ország makrogazdasági stabilitásának a megteremtéséről, nem lenne igény arra, hogy maga az alkotmány zárja ki a tulajdonos alkotmányos jogorvoslathoz való jogát. Az elkövetkező években – mindaddig, amíg az államadósság nem csökken a kívánatos szintre – a törvényhozó bármikor határozhat úgy, hogy a közérdek érvényre juttatása a magántulajdonosok jogvédelmének figyelmen kívül hagyását teszi szükségessé. Mindez azzal a kockázattal jár, hogy az állam késztetést érezhet arra, hogy a kisebb ellenállás irányába mozduljon, és valódi reformok helyett a vállalkozói szférát eltúlzott adóbüntetésekkel sújtsa.

Ezért fontos, hogy az Alkotmánybíróság a végkielégítések utólagos megadóztatása kapcsán még épp a „játékidő” letelte előtt példát mutasson. Egyben jelezze a törvényhozó felé, hogy ha rajta áll, nem mond le nehezen kivívott erkölcsi tekintélyéről.

A szerző ügyvéd

Gadó Gábor-->