Egy év, két arc
Az viszonylag gyorsan kiderült, hogy az európai adósságválság miatt a hiány tervezett elengedése – papíron legalábbis – lehetetlen. A kormány ezért egyszeri bevételekkel igyekezett betömni azokat a lyukakat, amelyeket többek között maga is teremtett átgondolatlan adócsökkentésével. A banki és ágazati különadók vagy a magánnyugdíjrendszer szétverése kétségkívül fájdalommentes és politikailag kifizetődő megoldásoknak tűntek, ám mind a növekedési kilátásokat, mind a hosszú távú fenntarthatóságot rontották.
A piacok végül kikényszerítették az irányváltást. És egyelőre bizalmat is szavaztak a tartós megoldást kínáló Széll Kálmán-tervnek. Meglehet, optimizmusuk túlzott, hiszen az abban foglalt reformokat – kellő előkészítettség és társadalmi fogadókészség híján – nehéz lesz keresztülvinni. De az irány legalább jó: olcsóbb állam, kisebb bürokrácia, a munkaerő-piaci kínálat növelése.
A kettősség nem csak a gazdaságpolitika egymást követő szakaszaira mondható el. Saját csapdájában vergődve a kormány folyamatosan arra kényszerült, hogy mást mondjon kifelé, mint befelé. Ez eddig többé-kevésbé sikerült is, ám nagy kérdés, mi jön ezután. Míg korábban főként a külföldnek kellett magyarázkodnia arról, hogy a különböző törvények és intézkedések miért is nem ellentétesek a nyugati demokráciákban megszokott gyakorlattal, most saját választói számára kell külön szótárt alkotnia a korábban elutasított változások kommunikálásához. Ez lesz a nehezebb feladat.
