Hitel és imádság: van eredményesebb módszer is
Görögország egyértelműen fizetésképtelen. Egy drákói szigorral összeállítandó, akár a GDP 10 százalékát is elérő megszorító csomag sem tudja megakadályozni, hogy az ország közadóssága elérje a bruttó hazai termék 160 százalékát. Portugália gazdasága – amely egy évtizede stagnál – lassan mozgó vonatok közelgő ütközésére emlékeztető helyzetben van, ez a közületi szektor fizetésképtelenségét vetíti előre. Írország és Spanyolország a költségvetésre testálta át a bankrendszer hatalmas veszteségeit, ez szintén elvezethet az államcsődhöz.
Hivatalos érvelés szerint ezek a gazdaságok nem a fizetőképesség problémájával küszködnek, hanem csak likviditásszűkével. Ezen a helyzeten pedig az áthidaló hitelek, illetve a fiskális és szerkezeti reformok révén segíteni lehet, megteremtve az adósság fenntarthatóságát, illetve a hozzáférést a tőkepiacokhoz. Ez a „hitelezz és imádkozz” megközelítés azonban bukásra van ítélve, mert most alkalmazhatatlanok azok a módszerek, amelyekhez a túlzott mértékben eladósodott országok a múltban folyamodhattak a tartozásaik ledolgozására.
A PIIGS országok például nem vehetik igénybe a pénznyomtatás és az adósság elinflálásának korábban már bevált eszközét, mert az euróövezet kényszerzubbonyában vergődnek. Az egyetlen intézmény, az Európai Központi Bank, amely képes lenne felgyorsítani a pénznyomtatást, nyilván nem fogja monetizálni a tagállami fiskális deficiteket. Arra sem lehet számítani, hogy a gyors GDP-növekedéssel meg lehet menteni ezeket az országokat, mert akkora rajtuk az adósságteher, hogy a robusztus gazdasági teljesítmény elérésének lehetősége csaknem nulla. Valamiféle minimális gazdasági bővülés eléréséhez is arra lenne szükség, hogy a szóban forgó államok népszerűtlen intézkedéseket foganatosítsanak, amelyek hatása csak hosszabb távon bontakozna ki, rövid távon viszont tovább fokozná a lakosság kínjait.
A növekedés helyreállításához az adott országcsoport számára reálértékben csökkennie kellene az általuk használt valuta árfolyamának, ha a kereskedelmi hiányukat többletbe szeretnék fordítani. Az Európai Központi Bank túl korai monetáris szigorítása nyomán azonban az euró éppen hogy erősödött, s ez még jobban aláásta a versenyképességüket. Egy hasonlóan zavaros helyzetre Németország annak idején a termelékenység növekedésénél kisebb bérköltség-emelkedés kikényszerítésével reagált, ezzel csökkentették a termékegységre eső élőmunkaköltséget. Ennek eredményei azonban csak egy évtized elteltével jelentkeztek. A PIIGS csoport – ha ma kezdené el ugyanezt a folyamatot – túl későn juthatna hasonló előnyökhöz.
Utolsó lehetőségként az adott országok ár- és bérdefláláshoz folyamodhatnának a költségeik csökkentése és valamiféle reálleértékelés elérése végett. Ilyen feltételek mellett a versenyképességet egy folyamatosan mélyülő recesszió közepette lehetne csak javítani. A külső egyensúly helyreállításához szükséges reálleértékelés ebben az esetben még magasabb szintre vinné az euróadósságok reálértékét, ettől azok még kevésbé lennének fenntarthatók.
Hasonlóképpen nem tekinthető valós opciónak az, hogy a magán- és a közadósság csökkentése végett fiskális megszorításokat léptessenek életbe. Az IMF és mások által nemrég közzétett tanulmányok szerint az adók emelése, a szubvenciók csökkentése és a kormánykiadások lefaragása már rövid távon megfojtaná a növekedést, s ez tovább súlyosbítaná az amúgy is meglévő problémákat.
Emiatt az egyetlen alternatíva az lenne, ha átállnának egy B tervre, amely nem lenne más, mint az érintett országok kormányai, háztartásai és bankjai által felhalmozott adósságok átstrukturálása és csökkentése. Ez számos módon mehet végbe. Át lehetne ütemezni például a PIIGS államok közadósságát a tőketartozások tényleges csökkentése nélkül, például az esedékességi idők kitolásával, vagy csökkenthetnék a fenntarthatatlan jelenlegi kamatszintet. Ez a megoldás mérsékelné bármely járványszerűen terjedő hatás kockázatát, valamint a pénzintézetek potenciális veszteségeit.
A politikusok emellett olyan újításokat is figyelembe vehetnének, amelyeket a 80-as és a 90-es években alkalmaztak a súlyosan eladósodott fejlődő államok tehermentesítésére. A kötvénytulajdonosokat például bátorítani lehetne arra, hogy a papírjaikat cseréljék át, például a GDP alakulása szerint indexált kötvényekre. Ez utóbbi révén a hitelezők átalakulnának az adós államok „részvénytulajdonosaivá”, így az adósság átmeneti csökkentése révén jövőbeli profitok beszedésére válnának jogosulttá.
A jelzálogtartozásokat úgy lehetne valamiféle részvénytulajdonná alakítani, hogy az ingatlanok névértékét átmenetileg leszállítanák, miközben – a lakásárak jövőbeli drágulására számítva – a bankok javára kikötnék az értékek későbbi megemelésének lehetőségét. A banki kötvények értékét szintén csökkenteni lehetne, részvénnyé történő esetleges egyidejű átalakításukkal párhuzamosan. Ezzel el lehetne hárítani hitelintézetek állam általi átvételét, meg lehetne előzni a banki veszteségek társadalmasítását és az ebből eredő államcsődöt.
Európa többé nem engedheti meg magának, hogy további pénzt szórjon a problémára, imádkozva a növekedésért, reménykedve a majdani megváltásban. Senki sem fog az égből leereszkedni és megmenteni az EU-t vagy az IMF-et. A hitelezőknek elsőként kell kivenni részüket a terhek viseléséből.
