Tizenkettő egy tucat?
Az új felsőoktatási törvény kapcsán is valami ilyen forgatókönyv bontakozik ki. Az elmúlt napokban kiszivárgott (kiszivárogtatták?), hogy az állam jelentősen csökkenteni akarja egyetemei és főiskolái számát. A mostani 29 állami felsőoktatási intézmény helyett a jövőben csak 12 egyetem és 4 főiskola lenne állami kézben. Az állami körben maradó egyetemek alapvetően a nagy, nemzetközileg is elismert, vezető intézmények lennének a terv szerint, kivéve a Budapesti Corvinus Egyetemet (BCE).
A hír hallatára rögtön komoly felzúdulás keletkezett, elsődlegesen az érintett egyetem oktatói és diákjai között, de az elégedetlenség ennél szélesebb körre is kiterjedt. Egyes politológusok már a Bokros-csomag intézkedése kapcsán kialakult tüntetéseket vizionálták. Az illetékesek először csak tessék-lássék magyarázták a kiszivárgott terveket, mondván, ezek még nem végleges döntések, csupán kezdeti elképzelések, amelyek még változhatnak. De ezek a nyilatkozatok nem nyugtatták meg az érintetteket, és nem csitították le a hangulatot. Ezért aztán az illetékes államtitkár asszony nyilatkozott, hogy a Corvinus bezárásáról szó sincs, sőt egyetlen egyetem bezárását vagy szétdarabolását sem tervezi a kormány. Ezek után érezhetően csökkent a feszültség, az indulatok jelentősen csillapodtak.
A felsőoktatás ügye azonban ezzel még egy tapodtat sem ment előre, sőt! Hiszen tagadhatatlan, hogy a magyar felsőoktatás intézményi rendszere túlméretezett, szétaprózott, alacsony hatásfokkal és nagyon drágán működik. Az adott helyzetben jó elképzelésnek tekinthető, hogy a kormány az állami egyetemek számát 12-re kívánja csökkenteni. Ez komoly lépés lehet a racionalizálás és a színvonalemelés irányába. Az viszont már érthetetlen, hogy a szelekcióhoz miért nem a szakma által kialakított értékeléseket vette alapul. Nemrég osztották ki a kutatóegyetem és a kiváló egyetem címeket, mindkét kategóriában 5-5 intézményt nevesítettek. Kézenfekvő, hogy az alapot ez a 10 egyetem jelenthette volna, amelyben egyébként benne van a BCE is, s ehhez kellett volna még hozzávenni a zeneművészeti és az újonnan alakuló közszolgálati egyetemet. Egy ilyen választás könnyen védhető lett volna, hiszen a szelekció alapvetően szakmai szempontok szerint történt. Ráadásul ez az értékelés még a Bajnai-kormány idején indult, tehát szó sem férhet a politikai indíttatású szelekcióhoz.
A kiválasztás szilárd alapokra helyezésére azért is szükség lett volna, mert a felsőoktatás megújításában ez csak az első lépés. A valóban lényeges kérdések csak azután jönnek: hogyan lehet emelni a képzés színvonalát, miként lehet befolyásolni a képzési portfólió alakulását, miként lehet biztosítani a hallgatók ingyenes képzését az állami intézményekben, mi lesz a sorsa az állami körből kikerülő egyetemeknek és főiskoláknak, miként fognak együttműködni az állami és a magán felsőoktatási intézmények, stb. Ezen kérdések megválaszolásához egy alapvetően más finanszírozási rendszerre lenne szükség, mint amely ma érvényesül. A szakmai vitáknak e körül kellene kicsúcsosodniuk, és nem a kiválasztás elvei körül.
Félő azonban, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Úgy tűnik, a szaktárca látványos kapitulációja alku terepévé teszi az állami körben maradást, a felsőoktatás reformja pedig arról fog szólni, hogy ki maradhat az állam védőszárnyai alatt. Pedig a versenyképességről, a tehetséggondozásról és a magas színvonalú humántőke kialakításáról kellene szólnia.
