A német atomstopon nyerhetünk Pakssal?
A döntés valójában visszatérést jelent az előző kormány terveihez, Gerhard Schröder már 2000-ben is ezt a dátumot tűzte ki az ország villamos energia ellátásának negyedét adó atomerőművek végső bezárására. Teljes fordulatot hozott a német energiapolitikában a természettudományos végzettségű Angela Merkel hatalomra jutása: a kvantumkémiából doktorált kereszténydemokrata kancellár asszony szakított a hagyományosan antinukleáris német energiapolitikával.
2010-ben bejelentették: az 1980 előtt épült blokkok 8, míg az újabbak 14 évvel meghosszabbíthatják üzemidejüket. A hosszabbítást természetesen nem adták ingyen: az üzemeltető cégeknek kilowattóránként 1,6 eurócentes üzemanyagadót kellett beépíteniük áraikba, ez éves szinten 2,3 milliárd eurót hozott a német államkasszának. Emellett évente 2-300 millió eurót kellett beadniuk a közösbe a megújuló energiaforrások fejlesztésének támogatására is. A döntés komoly kritikákat kapott, Merkelt rengetegen támadták, az atomlobbi győzelmeként aposztrofálva az üzemidőnyújtást.
A 2011. március 11-i japán földrengést és cunamit követő fukusimai atomerőmű-baleset után azonnal újra fellángolt a német atomvita. Merkel – nyilván a közeledő tartományi választások miatt – azonnal leállíttatta három hónapra a hét legrégebbi atomerőművi blokkot. A politikai kárt azonban így sem kerülhette el: Baden-Württembergben és Rajna-vidék–Pfalzban is taroltak a zöldek. Ezt követően vették elő a régi-új energiapolitikát, amely az atomerőművek fokozatos, de gyors bezárását eredményezi, a korábban ideiglenesen leállított blokkok pedig már újra sem indulhatnak többet. (Furcsa módon az üzemeltető cégek extraadója, amelyet 2010-ben a tervezettnél hoszszabb üzemidő miatti többletbevételekkel indokoltak, megmarad.)
A lépés persze óriási siker a német zöldeknek, Norbert Röttgen környezetvédelmi miniszter büszkén hirdeti: itt bizony politikai döntés született, az érintett gazdasági szereplőkkel nem egyeztettek a bezárásokról. A német lakosságot ez lehet, hogy megnyugtatja, engem azonban – az energiapolitikával, energetikával foglalkozó mérnökként – egyáltalán nem! Elmondhatatlanul káros, ha energiapolitikai kérdésekről pusztán a népszerűségi indexek mentén döntenek, ahogy az most Németországban történt.
A németek előtt most két út áll: vagy tovább növelik a megújuló források részarányát, vagy visszalépnek a szén-dioxidot pöfögő fosszilis források felé. A politika egyértelműen a megújulók mellett áll, a villamos rendszert azonban még Németországban is a természeti törvények irányítják, nem a pártok. A megújulók (főleg a preferált szél- és naperőművek) természetüknél fogva ingadozó teljesítményre képesek csak. Ha ezek arányát növeljük, fokozzuk a villamos rendszer instabilitását, sérülékenységét. Ez csak nagy mennyiségű villamosenergia-tároló rendszer – például szivattyús tározós vízerőművek – telepítésével csökkenthető. Ennek hiányában az egész európai rendszerstabilitás veszélybe kerül, akár össze is omolhat adott esetben.
A döntés kihathat a villamosenergia-árakra is: az atomerőművek leállítása miatti áramhiány eleve felhajthatja az európai piacon az árakat. Emellett a megújulók arányának növelése is emelheti azt, ezeket ugyanis igen magas támogatással, kötelezően veszik át Németországban. Várhatóan jelentős áramimportra is szorulnak a németek: az unió korábban legnagyobb áramexportőre már a hét régi blokk leállítása miatt is behozatalra kényszerül.
A német döntés egyik nagy nyertese emiatt egyébként Szlovákia lehet: a nyolcvanas években félbehagyott mohi atomerőmű 3. és 4. blokkjának építését néhány éve az új tulajdonos olasz Enel ismét megindította. A két VVER–440-es (tehát a paksiakhoz hasonló) blokk 2-3 éven belül megkezdi működését, a megtermelt villamos energiára pedig biztosan lesz kereslet. Lehet, hogy érdemes lenne ezért is bővíteni a paksi atomerőművet.
