Ha versenyképesek vagyunk, akkor boldogok is?
Magyarországon – de nem csak itt – széles körben elterjedt az a nézet, amely szembeállítja a gazdaság versenyképességét és az emberek boldogságérzetét. Ez a felfogás jórészt a globalizáció hatásának sajátos értelmezéséből fakad. A piacok kinyílásával ugyanis Európa most kezd ráébredni arra, hogy a II. világháború után kialakult jóléti rendszerek – nevezzük azt akár szocializmusnak, akár szociális piacgazdaságnak – fenntarthatatlanok az erősödő nemzetközi versenyben. Néhány iparág egyszerűen eltűnik, mások csak komoly kompromisszumok árán maradnak talpon, miközben az állam szociális teherbíró képessége recseg-ropog. Az átlagmunkás számára mindez így csapódik le: „Ahhoz, hogy továbbra is legyen munkahelyem, számos eddigi privilégiumról le kell mondanom.” Miközben a termelékenység nő, a létbizonytalanság is fokozódik.
Ez a fajta gondolatmenet érthető, a tények mégsem támasztják alá teljesen. Egyrészt a két legismertebb versenyképességi ranglistán – amelyet a genfi székhelyű Világgazdasági Fórum (WEF), illetve az ugyancsak svájci IMD készít – az európai gazdaságok az élbolyban szerepelnek. Ehhez pedig nem is kell sokat dolgozniuk: az OECD adatai alapján például Svédországban, Svájcban vagy Finnországban jóval kevesebb a ledolgozott munkaórák száma, mint az Egyesült Államokban vagy a Távol-Keleten. Miközben tehát igaz, hogy bizonyos területeken – főként a feldolgozóiparban – a globális verseny munkahelyeket szüntet meg, a gazdaság egésze versenyképes tud maradni a szolgáltatásoknak, az oktatásnak, az innovációnak, az egészségügynek vagy az állami adminisztráció hatékonyságának köszönhetően.
Nem csoda hát, ha a versenyképességi listán előkelő helyet szerzett országok nagy része, különösen Észak-Európában, egyáltalán nem „búslakodik”. Hiszen a boldogságérzet összehasonlítására végzett felmérésekben – a legismertebb talán a World Database of Happiness (WDH) – a jövedelemszint és a szabadidő mellett, amelyek az egyén hedonista igényeinek a kielégítését befolyásolják, sokat nyom a latban, hogy mennyire képes megvalósítani a céljait. Utóbbiban pedig a versenyképességnél is jelentkező tényezők nagy szerepet játszanak.
Persze a boldogság nemcsak a pénztől függ, de még nem is csak pusztán a jól működő egészségügytől, a színvonalas oktatástól, a jó közbiztonságtól vagy épp a demokratikus jogok gyakorlásától. Jó példa erre számos latin-amerikai ország, ahol az életkörülmények egyáltalán nem adnának okot vidámságra, a megkérdezett polgárok mégis elégedettek az életükkel. Olyannyira, hogy ezzel megelőznek több olyan államot is, amelyek egyébként versenyképességi szempontból messze előttük járnak.
Mi hát a magyarázat erre a jelenségre? Egzakt válasz persze nehezen adható, de talán segítenek azok a kutatások, amelyek az egyes nemzeteket közösségi és egyéni szinten aszerint próbálják meg besorolni, hogy mennyire vallásosak és patrióták, mennyire engedelmeskednek a hatalomnak, mennyire hagyományos a családfelfogásuk, illetve mennyire tekintik értéknek a szabadságot, az önkifejezést, a toleranciát vagy az önmegvalósítást. Egy ilyen kísérlet volt a World Values Survey (WVS), amely abból indult ki, hogy ha az emberek biztonságban érzik magukat, könnyebben kitörhetnek abból a közösségből, ahová születtek, és képesek sorsukat a saját kezükbe venni, az végső soron elvezet a prosperitáshoz. Ellenkező esetben viszont tartós anyagi nehézségek várnak a polgárokra – bár mint azt a boldogságindexek mutatják, ezt egyéb értékek kompenzálhatják. Nem véletlen talán, hogy ezen a kétdimenziós térképen, ahol az egyik tengely a közösség, a másik az egyén kiteljesedését fejezi ki, épp azok a protestáns európai országok állnak a jobb felső sarokban, amelyek a versenyképességi listákat is vezetik, és egyben boldogok is.
Magyarország helyzete nem túl biztató. A versenyképességet illetően a WEF listáján 139 ország közül az 52. helyet sikerült megcsípni, míg az IMD valamivel aktuálisabb felmérésében 59-ből a 47.-ek lettünk. A boldogságot illetően még rosszabb a kép: a magyarok elégedettsége az életükkel az utolsó a fejlett gazdaságokat tömörítő OECD 34 tagállama körében, míg a már említett WDH-felmérésben 149 országból a 87. helyen szerepel. Miközben a ledolgozott munkaórák száma nemzetközi összehasonlításban magas, a foglalkoztatottság alacsony. Kevesen dolgoznak tehát sokat, viszont mindenki elégedetlen. Ami pedig a WVS kétdimenziós értéktérképét illeti, az megerősíti más szociológiai kutatások eredményét: a magyar lakosság önkifejezési és közösségi attitűdje alapján – amely csak rendkívül lassan változik – még csak nem is a „nyugati” rendszerváltó országokéhoz sorolható, hanem a „keletikéhez”, ahová a balkáni és volt szovjet államok tartoznak (kivéve a baltiakat). Hogy ebből a helyzetből hogyan lehet versenyképes gazdaságot varázsolni úgy, hogy eközben az emberek is jobban érezzék magukat – ez az igazi kihívás.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
