Lengyel-görög két jó barát? - Közeli példa egy adósságválság rendezésére
Az akkori magyar kormányok azon a véleményen voltak, hogy számunkra nem járható a lengyel út, pedig Varsónak az adósság-könnyítés stratégiája igenis működőképes volt. Ez most bizonyos szempontból példaként szolgálhat a görögök számára is.
A lengyel vezetés az 1981-es szükségállapot kihirdetése után adósságfinanszírozási zavarokkal küzdött és többször kezdett adósságrendezési tárgyalásokba – az ország folyamatosan a csőd szélén billegett. Az 1990-es rendszerváltozást követően az első szabadon választott kormány azonnal bejelentette, hogy nem tartja magára nézve kötelezőnek a kommunista érában felhalmozott adósságok rendezését.
1991-ben az állami hitelezőket tömörítő Párizsi Klub elfogadta a lengyel vezetés érvelését, és teljes egészében leírta – a lengyel közadósság 70 százalékát kitevő – hiteleit, majd 1994-ben a magánhitelezőkkel is kompromisszumos megállapodás született.
Az utóbbiak lemondtak az akkor már évek óta behajthatatlannak tűnő kintlévőségek feléről, cserébe garanciát kaptak a fennmaradó hányad kormányzati visszafizetéséről, valamint a lengyel állam megnyitotta piacait a nemzetközi bankok előtt (addig külföldi pénzintézetek nem működhettek a legnagyobb közép-európai országban).
A német és francia gazdasági „bölcsek” most valami hasonlót javasolnak, vagyis a hitelezők írják le az adósság mintegy 50 százalékát, a görög államkötvényekért 50 százalékon kapjanak euró-kötvényeket. A lengyelek esetében működött az adósság elengedése. A görögöknél is működhet a dolog.
