A legrosszabb Demszky-időkben volt ilyen szétszaggatott Budapest
Csak a Demszky-korszak politikailag legviharosabb időszakaiban tűnt olyan szétszaggatottnak Budapest gazdasági és politikai irányítása, mint ezekben a hónapokban. A sajtó szinte naponta szállítja az újabb híreket, hogyan áll egymással szemben a főváros és néhány kerület, és hogy szólna ebbe bele a kormány. Többen már három évvel a következő választás előtt arról cikkeznek, hogy emiatt Tarlós István nem indulna újra a főpolgármesterségért. A város széttagoltságának pedig erős a gazdasági hatása is. A nagy kérdés az: merre lehet elmozdulni ebből a helyzetből?
Erre a kérdésre a kormány egyelőre nem adott választ. Az, hogy az önkormányzati törvény tervezetéből kimaradt Budapest helyzetének rendezése, a probléma halogatásának világos jele. Kormányzati döntéshozóként valóban nem lehet egyszerű választani: egységes Budapest jöjjön létre a Városháza dominanciájával, vagy huszonhárom erős, de összefogottság nélküli kerület? Az jól látszik, hogy a mostani állapot nem maradhat, amelyben a központ és a kerületek elvileg egyszerre erősek. Ha a kormányt is beleszámoljuk, huszonöt különböző helyről irányítanák a fővárost – nincs a világon az a szervezet, amely ezt képes lenne elviselni úgy, hogy megmaradjon a hatékonysága.
Hogy a két lehetőség közül melyik a jobb, egyszerre szervezetirányítási és politikai kérdés. A politikai oldalon sokan egyszerűsítik le a problémát egy Tarlós István–Rogán Antal ellentétre. Pedig a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Huszonhárom kerület politikusainak létérdeke, hogy bebizonyítsák, a kerületek létezése fontos, de legalábbis fenntartsák a status quót. Ennek a képviseletéhez találtak egy az országos politikában is jól ismert, ambiciózus kerületi polgármestert, de a történet nem Rogán Antalról szól.
Ami az irányítást illeti, egyértelmű, hogy a kerületek létezése a mindennapi élethez szükséges. Nincs és nem is lehet a Városházának kapacitása arra, hogy minden egyes útfelújításról maga döntsön, sem arra, hogy átlássa a város minden apró részének problémáit. De ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy tarthatatlan az az állapot, amikor egy utca két oldalán más a parkolódíj néhány kerülethatáron. Az erős kerületek hívei előszeretettel hangoztatják, hogy a legfontosabb ügyekről helyben, a legszűkebb közösségben születhet a legjobb döntés. De megfelelő környezet-e erre egy kerület? Akkor lenne ez az állítás teljesen igaz, ha minden kerület egy-egy erősen összetartozó, a többi huszonkettőtől jól elkülönülő része lenne a városnak. Ez azonban nem így van. A Ráday utca nem hasonlítható össze a IX. kerület külsőbb részeivel, azok problémái sokkal inkább a Józsefváros ügyeivel esnek egybe, a XIII. kerületen belül Angyalföld és Újlipótváros szintén néha két külön világnak tűnik, az olyan külső kerületekben pedig, amelyek 1950-ben több falu összeolvasztásából jöttek létre, a mai napig láthatók a régi különbségek. Eközben pedig a pesti belső kerületek problémái sok kérdésben szinte azonosak, ahogy például az egymástól tíz-húsz kilométerre lévő lakótelepeké is.
Ám jobb megoldás lehetne-e ennél egy központból irányítani a várost? Összehasonlítható-e a Rózsadomb és Soroksár? Ha így tesszük fel a kérdést, a válasz nem. Mégis, ha ez, vagy a huszonhárom külön város a két alternatíva, talán még mindig hatékonyabb lehet az egy központ. A kulcsfeladat a hatáskörök megfelelő elosztása. Működőképes rendszer lehetne, ha a kerületek a szűken értelmezett adminisztrációt végeznék, a nagyobb döntéseket pedig áttennék fővárosi szintre. Ez szolgálná a mérethatékonyságot, de ki kell küszöbölni a párhuzamosságokat a rendszerben. Ehhez azonban politikai akarat is kell. Az pedig nehezen lehet meg, amíg több száz politikusnak adnak munkát a kerületek.
