Meg kell menteni a leánybankokat, vagy összeomlik a rendszer
Az euróövezet vezetőinek most az egységes valuta megőrzésére és a pénzügyi integráció eredményeinek megtartására kell törekedniük. Nincs a világnak még egy olyan térsége, amely többet profitált volna a határokon átnyúló banki folyamatokból. Ezek a vívmányok most mégis veszélyben vannak – és velük együtt az európai bankcsoportok maguk is.
A több országban működő bankokat részint a szuverén adósságok romló minősége és a gyenge növekedési kilátások miatti mérlegromlás fenyegeti, veszélyt azonban a gazdaságpolitika is tartogat számukra. Az ma már általánosságban elfogadott tény, hogy az európai bankokat hatalmas összegben kellene friss tőkéhez juttatni. Az Európai Bankhatóság (EBA) merész próbálkozásokat tett a szükséges intézkedések kikényszerítéséért és koordinálásáért. Egy valódi, európai szintű megoldás során azonban az Európa-szerte működő, külföldi fiókhálózatok nagy számát is figyelembe kell venni.
Az európai bankoknak nyújtandó támogatás mobilizálása roppant nehéz feladat, a kampányt a fiókhálózatokra pedig még nehezebb lesz kiterjeszteni. A szuverén adósságokkal kapcsolatos, károsnak bizonyult kihelyezésekkel szemben a külföldi leánybankokon keresztül megvalósított hitelezés igen előnyösnek bizonyult a fogadó és az anyaországok befektetői számára egyaránt. Különösképpen igaz ez Közép- és Kelet-Európában, amely az euróövezet számára még mindig kiemelt fontosságú exportpiac. Az euróövezet magövezetének bankjai számára az adott struktúra a működésük integráns részévé vált, és magas hozamokat biztosított. Az átalakuló Európa országaiban a külföldi bankok leányhálózatai segítették egy kevésbé instabil pénzügyi rendszer kiépítését, emellett előmozdították a térségben a jövedelmek felzárkóztatását az uniós átlaghoz.
A globális válság 2008-as kirobbanásakor nem volt hatályban szabályozási keretrendszer a határokon átívelő bankhálózatok védelmére, holott azok erősen sebezhetőek voltak, akár a túlzott tőkeáttétel, akár az árfolyammozgások miatt. Azóta azonban sok minden történt: a megerősödtek a mérlegpozíciók, kiigazították a finanszírozási modelleket, és az EBA mellett létrehozták az Európai Rendszerkockázati Testületet (ESRB). Emellett megerősítették a leánybanki hálózatokat fogadó államokban a szabályozó és felügyeleti intézményeket.
A foganatosított intézkedések egy része nyilván megdrágítja a finanszírozási műveleteket, emellett azonban jelentősen csökkent a banki műveletek kockázati szintje. Mindezek ellenére 2008-hoz képest fokozódott a pénzügyi stabilitás egészére leselkedő veszély, amikor a nyugat-európai kormányok szemlátomást elérték a határaikat bankjaik megtámogatásában. Ha a fogadó országokban a külföldi bankok leányhálózatai árvaságra jutnának az anyaország fokozódó válsága közepette, az súlyosan aláásná a bizalmat a felzárkózó Európa pénzügyi rendszerével szemben, ami kiválthatná az eszközárak csökkenését és a hitelezés zsugorodását. Ez pedig bumerángként hathatna vissza a nyugat-európai bankokra.
Egy ilyen katasztrófa-forgatókönyvet 2008-ban éppen csak sikerült elkerülni, hála az olyan politikai beavatkozásnak, mint amilyen a Bécsi Kezdeményezés is volt, amelyben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) is részt vett. Most egy új paktumra lenne sürgősen szükség a pénzügyi integráció vívmányainak megvédésére. E célból sürgősen egy asztalhoz kellene ülniük a fogadó országok és az anyaországok képviselőinek. Ennek során minden félnek kötelezettségeket kellene vállalnia. Ha a bankok maguk akár friss tőke bevonásával, akár eszközök eladásával akarnak megfelelni az új tőkefedezeti előírásoknak, akkor a döntés során figyelembe kell venniük, hogy az egyes országokban milyen szerepet játszanak a leányaik. Ez utóbbiak fontos értékalkotó funkciókat látnak el, ezért gyakorta nagy jelentőségük van az anyavállalat üzleti modelljében, más esetekben a fontosságuk kisebb.
Az erőfeszítésekhez az anyaországoknak is hozzá kell járulniuk. Ha valamely euróövezeti országban akár feltőkésítenek bankokat, akár garanciákat ítélnek oda, akár más formában juttatnak tőkét, akkor ebből a leánybanki hálózatot is arányosan részeltetni kell. Ha a tőketámogatás ellenében szerkezetváltást követelnek meg a bankoktól, akkor az eljárás során figyelembe kell venni az intézmény határokon átnyúló hálózatát, és nem szabad diszkriminálni a külföldi érdekeltségek rovására.
A fogadó országoknak ezzel szemben meg kell nyugtatniuk az anyabankokat, hogy a pénzügyi szabályozás kiszámítható lesz. Egyes hirtelen foganatosított – és időnként túlzó – intézkedésekkel erősen megadóztatták az ágazatot, és áttestálták a külföldi devizában felvett hitelek terheit. Ezzel azonban aláásták a bankok tőketartalékait, és visszafogták a hitelezés, illetve a növekedés fellendülését.
Ezek a fejlemények mind-mind koordinálásért kiáltanak. Az Európai Bankhatóság számára itt nyílik mód arra, hogy megerősítse a szerepét. Szavatolnia kell, hogy a nemzeti érdekek érvényesítése ne ássa alá az országhatárokon átnyúló bankhálózatok integritását. Végső soron pedig szükség lesz egy összeurópai betétbiztosítási és bankfelszámoló hatóságra, amely képes átvenni és átszervezni a bukott pénzintézeteket.
Ahogy az euróövezet elősegítette tagjainak fejlődését és növekedését, ugyanúgy okozhat súlyos származékos károkat a mostani válság, tekintet nélkül az országhatárokra. A válság tartós megoldásának szavatolnia kell a bankcsoportok integritását és az érdekeik védelmét a fogadó- és az anyaországban egyaránt, mert végső soron a határokon átnyúló banki folyamatok egésze a tét.
