Fehér füstre várva
A Magyarország és Szlovákia közötti megegyezés azonban hét éve várat magára. A sikeres megállapodás legalább szimbolikusan enyhíthette volna a magyar történelem egyik régi traumáját, a trianoni békeszerződést, és – tegyük rögtön hozzá – jobb kilátásokkal várhatták volna a jövőt a határ túlsó oldalán gazdálkodók.
A korábbi Fico-kormány stílusát és a két ország viszonyát ismerve már az is nagy eredmény, hogy újra van értelmes párbeszéd az ügyben, hogy minisztériumi szinten szóba áll egymással Budapest és Pozsony. A kérdés gazdasági jelentősége nem abban áll, hogy ki exportál tömegesen tokaji néven bort a világ nagy vevőinek, mint például az Egyesült Államoknak, hiszen ebben a szlovák oldalon gazdálkodók nem voltak túl sikeresek eddig.
A történet arról szól, hogy képesek-e szomszédos nemzetek nyilvánvalóan vulgárpolitikai okokból egyszerre elgáncsolni politikai jelentőségű megegyezést és üzleti lehetőséget. Működhet-e a határok nélküli Európa a termelés, az export, a minőségbiztosítás tekintetében, ha Szlovákia a saját nacionalistái miatt kénytelen magyarázkodni, és ha Magyarországon – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – ugyanez a helyzet.
A hírek szerint az éppen kormányzó erők mindkét országban bölcsen belátták: azzal, hogy egykor határt húztak meg egy borvidék közepén, a talaj még ugyanaz maradt, a nap még ugyanúgy süt. Ha pedig a technológiai és egyéb szabályokat is ugyanúgy tartanák be, a bor is ugyanolyan jó lenne mindkét oldalon. Ha nem két országról, hanem két cégről, ha nem presztízsről, hanem egy ISO minősítésről lenne szó, a megegyezés már rég megszületett volna, az üzlet pedig mehetne tovább. Az országok sokszor példát vehetnének a határokon átívelő vállalatokról, ha csakugyan fontos nekik a siker.
