Nemzeti fejlesztési vágta
A cél egyértelmű: jó helyre és a lehető leggyorsabban eljuttatni a forrásokat. Sajnos azonban a gondot nem a célmeghatározás jelenti, hanem a „hogyan”. Egy biztos: gyors és érdemi átalakításokra van szükség ahhoz, hogy a megadott határidőn belül bele ne törjön a bicskánk a feladatba.
Nem sok időnk maradt, becslésem szerint nyárig el kell érni (majd fenn is kell tartani) a 40-50 milliárd forint/hét kifizetési ütemet. A gyorsítás egyre gyakrabban szerepel a hazai és az uniós intézmények nyilatkozataiban is – elegendő itt csak a vonatkozó december 6-i 1423/2011 kormányhatározatban vagy az Európai Bizottság 2012. február 8-i közleményében szereplő, örvendetesen szigorú határidőkre hivatkozni. A támogatási rendszer szereplői a folyamatos nyomás alatt egyre jobb mutatókkal teljesítenek, az utóbbi időben határozott javulás érzékelhető a vállalkozások támogatásában: több új, vonzó pályázat jelent meg, csökkent az elbírálás ideje, felgyorsultak a kifizetések.
Ugyanakkor sokan, számos írásban taglalták már, milyen további kulcsterületeken – közlekedésfejlesztés, innováció, önkormányzati beruházások, energetika – vagyunk elmaradásban. Egyre többen feszegetik újabb és újabb (az időszűke miatt gyakorlatilag lehetetlen) átcsoportosítások szükségességét. Az is már-már axióma, hogy az önrész biztosításához be kell indítani a hitelezést.
Szó se róla, ezek a felvetések mind megalapozottak és jó irányba mutatnak, de – minden jó szándék dacára – szerintem önmagukban nem biztosíthatják az adott időkorlátok között az elvárt eredményt. Ezért a probléma megoldásához egy más megközelítést javasolnék. Szorult helyzetünkben Einstein tanácsát tartom megfontolásra érdemesnek, aki azt mondta: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.”
Érdemes előbb felülről vetni egy pillantást a rendszerre, ahonnan szinte azonnal szemet szúr egy alapvető ellentmondás. Egy működési jellege (és külső meghatározottsága) miatt szélsőségesen nehézkes, adminisztratív mechanizmustól várjuk, hogy elősegítse a – tőke természeténél fogva – lendületes, a piac követelményeire reagáló beruházások megvalósítását. Olyan ez, mintha valaki gyeplőn vezetve próbálna célba juttatni egy versenylovat. Ezért vélem úgy, hogy első lépésként célszerű lenne a fejlesztéspolitika rendszerét látványosan elkülöníteni a hagyományos állami gépezettől, s a MAG Zrt.-nél már megkezdett koncepcionális szervezetátalakítás folytatásaként létrehozni a valóban „köztes” státusú – operatív, piaci szemléletű, jól motivált – közreműködő szervezet modelljét.
A gyorsítás irányába ható másik alapvető feladatnak látom azt, hogy tovább egyszerűsödjön a támogatási rendszer, és a Nemzeti Fejlesztési Ügynöség (NFÜ) illetve a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium (NFM) harmonikus együttműködése révén egy kézbe kerüljön az irányítása.
A harmadik, méltatlanul mellőzött feladat a 2014–20-as támogatási időszak előkészítése. Most folyik a tervezés, és adott a lehetőség az új hétéves periódus irányelveinek módosítására, nemzeti érdekeink érvényesítésére. Homályos még, hogy a fejlesztés majdani irányait meghatározó tervek kinek az irányításával – NFM, NFÜ, Nemzetgazdasági Minisztérium, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium – készülnek el. Meggyőződésem, hogy (a korábbi versenylovas hasonlatnál maradva) jóval gyorsabban haladnánk előre, ha a négyből három zsoké sürgősen leszállna a nyeregből. Hangsúlyozom: a magyar fejlesztési prioritásokat szolgáló javaslatok fontosságát súlyos hiba lenne alábecsülni, hiszen utólag – mondjuk 2019-ben – már nehezen talál majd visszhangra a panasz, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam…”.
Essősy Zsombor, a MAPI Magyar Fejlesztési iroda Zrt. vezérigazgatója-->
