Európának nincs szüksége bankunióra
A határokon átnyúló, közös felelősségvállalás a banki adósságokért egyszerre igazságtalan, és vezet az erőforrások jövőbeni félreallokálásához. A magánadósság költségeit mesterségesen leszállítja a piaci ráták szintje alá, mert a törlesztés kiesése elleni biztosításokat (a „credit default swap” mintájára) más országok ingyen bocsátanák rendelkezésre. Ennek folytán a magrégiókból a perifériák felé tartó tőkeáramlás továbbra is meghaladná az optimális szintet, ami alááshatná Európa egészének növekedését.
A történelem számtalan példát kínál a banki adósságok társadalmasításából eredő hibás erőforrás-allokálásra. Az Egyesült Államokban az 1980-as évek során a vidéki takarék- és hitelbankok körét sújtotta válság, ami az amerikai adófizetőknek több mint 100 milliárd dollárba került. A takarékbankok az akkor hatályos, általános betétbiztosítás védőernyője alatt egyfajta szerencsejátékba kezdtek a saját feltámasztásukhoz, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a betétesek pénzét kockázatos vállalkozásokba helyezték ki. Tették ezt annak idején azzal a meggyőződéssel, hogy a potenciális profitokat osztalékként kifizethetik a részvényeseknek, míg a veszteségek társadalmasítva lesznek.
Lényegét tekintve ugyanez történt később az amerikai sub-prime jelzálog-hitelezéssel, és a 2000-es években a spanyol bankrendszerrel. A spanyol bankok az ingatlanárak folytatódó emelkedésére spekuláltak, így gyakorta folyósítottak egy-egy ingatlan tényleges értékének 100 százalékát is meghaladó hiteleket a lakástulajdonosoknak. Súlyosan gondatlan magatartásuk kompenzálására az Európai Központi Banktól 303 milliárd euró összegű különhitelt kaptak a TARGET-rendszer keretében, most pedig újabb 100 milliárdra számíthatnak az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (EFSF) forrásaiból.
E pénzek nagy része soha nem fog megkerülni.
Az adósságért részvényt csere sokkal jobb eljárás lett volna a bankok feltőkésítésére. Ahelyett, hogy az EKB és az EFSF veszteségeit az európai adófizetőkre terhelik, a bankok hitelezőinek fel kellene adniuk követeléseik egy részét a tulajdonosok részvényeiért cserébe. Az adósságért részvényt csere lehetővé tette volna a bankok megmentését a részvényesek megmentése nélkül.
Ideális esetben a bankok hitelezői nem is veszítettek volna pénzt, mert a fix kamatozású követeléseik hasonló összegű részvényekre lettek volna cserélve. Ez fennállhatott volna mindaddig, amíg a bankok veszteségei a részvénytőkéjük értéke alatt marad. A bankok hitelezői számára csak akkor adódott volna igazi veszteség, ha a mérgező jelzáloghitelek miatti leírások összege meghaladja a bankok tőkéjét. Összességében azonban még mindig előnyösebb lett volna, ha a hitelezők viselik a veszteségeket, mint az adófizetők, mert az a jövőre nézve az óvatosabb hitelezést bátorította volna.
A közadósság társadalmasítása máris kockázatokat jelent az – ez idő szerint még stabil – euróövezeti államok számára. Ha most a banki adósságot is ugyanígy társadalmasítanák, azzal a még egészségesnek mondható gazdaságokat is a szakadékba rántanák, mert a pénzintézeti szektor mérlegösszegei sokkal nagyobbak, mint a kormányok adóssága. Spanyolországban a köztartozásoknak a GDP-hez viszonyított aránya 69 százalék, az ottani bankok adóssága azonban eléri a GDP 305 százalékát. Ez pénzben kifejezve 3300 milliárd euró, azaz nagyjából annyi, mint az öt válság sújtotta euróövezeti állam összesített közadóssága.
A spanyol bankok mérlegeiben a saját tőke aránya átlagosan 7 százalék. Így a bankok hitelezőinek befektetéseire számítva egy 7,5 százalékosnál kisebb adósságért részvény csere elégséges lenne a bankok veszteségeinek kompenzálására. A bankok magánbetéteseinek követelései az összesített mérlegösszegek 39 százalékát képviselik. Ha ezt ki is vennék a rendezésből, a tőkeérték 100 százalékáig terjedő veszteségek kompenzálásához szükséges adósságért részvény csere akkor is kevesebb lenne, mint a hitelezők befektetéseinek 12 százaléka.
Az adósságért részvény cserét számos esetben alkalmazták sikerrel, mert az a normál csődeljárásból következik. Általa részint elkerülhető lenne az adóztatással járó túlzott teher és igazságtalanság, további előny lenne, hogy ösztönözné a bankok tulajdonosait egy előrelátóbb befektetési stratégia kidolgozására, egyúttal pedig meggyőzné a hitelezőket azoknak a bankoknak a gondosabb kiválasztásáról, amelyeknek hitelezni szeretnének.
A gazdasági növekedés fenntartásának és a kapitalizmus sikerének végső értelme az lenne, hogy gondoskodjunk annak a vagyonnak a megőrzéséről és növeléséről, amelyet a jelen generáció örökölt az elődöktől. Ezt az elvet aláásták a válság alatt végrehajtott masszív kormányzati intervenciók, melyek nyomán valószínűleg elpusztult az örökölt gazdagság nagy része. Ezért legfőbb ideje lenne megszívlelni a közgazdaságtan alapvető törvényeit. Egyúttal véget kellene vetni a gondatlanságnak, melynek következményeit megúszhatták mindazok, akiknek a válság leküzdése lett volna a feladatuk. Európának nincs szüksége a közös szabályozási rendszeren túli bankunióra.
Copyright: Project Syndicate, 2012.
www.project-syndicate.org
