Egészségügyi reform - Hogyan törli az eredményeket Széll Kálmán?

Az elmúlt több mint húsz évben számtalan olyan intézkedés történt, amelyekkel úgy akartak javítani – legalábbis szóban – az egészségügyi ellátás színvonalán, hogy arra – a gyakorlatban – egyre kevesebb pénzt fordítottak. Ma ott tartunk, hogy az elmúlt évtizedben soha olyan alacsony nem volt az egészségügy részesedése a GDP-ből, mint jelenleg: mindössze 5 százalék. Ez azt jelenti, hogy csak az utóbbi néhány évben becslések szerint csaknem 1000 milliárd forintnyi forrást vontak ki az ágazatból.

A legtöbbször reformnak, de volt, hogy hangzatosan paradigmaváltásnak nevezett lépések már ennek az adatnak a tükrében is legfeljebb reformértékűnek minősíthetők. Ám nem csupán a számok azok, amelyek sajnos megcáfolják a kormányzati retorikát. Abban a világ fejlettebb felében mindenki egyetért, hogy egészségügyi reformnak csak az olyan intézkedések tekinthetők, amelyek a betegek oldaláról javítják a hozzáférést és az esélyegyenlőséget, az ellátóhelyek oldaláról pedig a hatékonyságot, a gazdaságosságot és a minőséget.

Mindezt úgy, hogy közben megoldást kínálnak az egészségügyet feszítő legsúlyosabb problémákra. Arra, hogy az egészségügyi technológiák fejlődése óriási költségrobbanást okozott az egészségügyben, miközben az ellátórendszerek működtetésére fordítható keret nem növelhető ilyen ütemben. Makro-, de mikroszinten is komoly nehézséget jelent egyensúlyozni a gazdaságilag megengedhető és a tudományosan lehetséges között. S ha ezt a kérdést megnyugtató módon meg is tudná válaszolni bárki, rögtön ott a következő. Miből finanszírozható az a többletteher, amit a lakosság elöregedésével egyenes arányban felfutó krónikus betegségek – szív- és érrendszeri, daganatos megbetegedések, magas vérnyomás és a cukorbaj – rónak az államokra?

Ezeknek a kihívásoknak csak úgy lehet megfelelni, ha a kormányok megfelelő politikai támogatottságot élveznek, kellően elszántak, és képesek az orruknál messzebb is tekinteni. Az egészségügyet ugyanis át kell alakítani, mégpedig finanszírozásában és struktúrájában is ahhoz, hogy a fenti problémák ne temessék maguk alá az egész gazdaságot.
A finanszírozás átalakítása azonban nem egyenlő a restrikcióval. Tévedés azt remélni, hogy az egészségügyi rendszer a mainál hatékonyabb, többek számára elérhető, ráadásul még jobban finanszírozható is lesz, ha szűkebbre veszik a működéséhez biztosított pénzügyi kereteket, de nem nyúlnak hozzá a belső szerkezetéhez.

Kormányok és egészségügyi miniszterek sora látszólag figyelmen kívül hagyta: 3,8 millió aktív dolgozó befizetéseiből nem lehet mindent azonnal és a lehető legmagasabb színvonalon nyújtani 9,6 millió állampolgárnak. Természetesen tisztában voltak és vannak ezzel, és kimondatlanul már jó ideje elkezdődött az ellátások megnyirbálása (lásd a gyógyszerkiadások átterhelését a betegekre, a várólisták létrehozását, az elvégezhető drága műtétek számának korlátozását).

Az egészségügy átalakításának nyíltabban vállalt terepe az ellátórendszer átszervezése, és itt érkezünk el a bevezetőben feltett kérdéshez, ami korántsem költői. A Molnár Lajos nevéhez fűződő kórház- és osztálybezárásokhoz képest ugyanis most mindenképpen egy átgondoltabb(nak tűnő), számításokkal is megalapozott átszervezés körvonalai látszanak kibontakozni. Egy olyané, amelyet ha az egynapos, a járóbeteg- és a krónikusbeteg-ellátások fejlesztése követ, akár még egy hatékonyabb és ésszerűbb kórházi struktúrát is eredményezhet. És ez, ha nem is oldja meg az egészségügy összes problémáját, egy fontos területen akár komolyabb változást is elindíthat. Kár, hogy a Széll Kálmán Terv ágazatot sújtó intézkedései miatt ezzel a fontos lépéssel együtt sem jutunk előbbre.