Ökölrázás a tükör előtt
Ehhez persze nem kellett nagy jóstehetség, hiszen a periféria válság sújtotta országaiban szinte mindennaposak a tüntetések, legutóbb a spanyol kormány megszorító intézkedései miatt tiltakoztak a közalkalmazottak. De valójában mi ellen is? Ha a spanyoloknál maradunk, az elmúlt évtizedekben természetessé vált számukra a látszólagos jólét. Az uniós források és a kedvező külső konjunktúra súlyos szerkezeti problémákra borított jótékony fátylat.
A munkaerőpiacon a közalkalmazottak – teljesítményüktől függetlenül – élethosszig tartó állást élvezhettek, miközben a magánszektor legfeljebb ideiglenesen vett fel új munkaerőt. Számolatlanul szórták a pénzt presztízsberuházásokra, soha meg nem térülő gyorsvasutakra, miközben a tartományok is túlköltekeztek. Az eurótagsággal járó alacsony kamatszint csak kitolta az igazság pillanatát: boldog-boldogtalan vett fel hitelt új lakásra, ami veszélyes buborékot fújt az ingatlanpiacon.
Most mindenki dühös. Pedig csak annyi történik, hogy a válság helyrerakja a korábbi túlzásokat. Nem egyedi dolog ez a kapitalizmus történetében: az egymástól kölcsönös függésben lévő politikusok és választóik rövid távú érdekei óhatatlanul konfliktusba kerülnek a hosszú távúakkal, a szükséges reformokat pedig gyakran nem a józan előrelátás, hanem a válság kényszeríti ki. Amiben mégis különleges a mostani helyzet, hogy a közös valuta lehetetlenné teszi az árfolyam-alkalmazkodást a felelőtlen tagországok számára.
Márpedig a peseta értékvesztését a társadalom is jobban tolerálná, mint például a karácsonyi juttatás elvételét, ami valójában egy belső leértékelés. Intő tanulság ez minden olyan ország számára, amely anélkül venné át az eurót, hogy előtte gazdaságilag és mentálisan is felzárkózna a magrégióhoz.
