Túl naggyá és veszélyessé váltak a bankok?
A Barclays úgy vészelte át a 2008–2009-es válságot, hogy nem szorult állami támogatásra. Az intézményről ugyan bebizonyosodott, hogy több szabályt is megszegett az utóbbi időben – például a fogyasztóknak értékesített termékeit vagy a kamatai közzétételét illetően –, maga Diamond azonban távol tudta tartani magát a károktól. Sajtójelentések szerint a szabályozó hatóságok készek voltak arra, hogy további szabad utat engedélyezzenek Diamond részére egészen egy politikai ellencsapás bekövetkeztéig. Egy ponton világossá vált, hogy mennie kell. A fordulatnak három tágabban értelmezhető tanulsága is van.
Az első az, hogy a politikai ellencsapás nem a parlament hátsó soraiból és a politikai főáramlat peremén kívüli tájékozatlan szemlélőktől eredt. Nagy-Britannia minden pártjának vezető politikusai egyesült erővel ítélték el a Barclays akcióit, főleg a rendszer magasabb szintjén – például a kamatjelentésekkel – elkövetett csalásokat. (A Libor-botrányban szereplő kamatok világszerte mércének számítanak, beleértve a derivatív ügyletek árazását.) A pénzügyminiszter, George Osborne odáig ment, hogy kijelentse: „A csalás bűncselekmény a normális üzleti világban, miért ne lenne az a bankszférában?”
A pénzügyi szektor öt éve tartó kiterjedt botránysorozata láttán kezd fogyni a türelem. Mint Eduardo Porter a The New York Times hasábjain megállapította: „Nagyobb piacok nagyobb csalások számára nyitnak teret, ezek elrejtésére a nagy cégek bonyolult mérlegei több lehetőséget kínálnak. Visszaélések elkövetésére pedig a legnagyobb késztetés a bankoknál alakul ki, ha már elég nagyra nőttek ahhoz, hogy egyetlen kormány se hagyja bukni őket.”
A második tanulságként az adódik, hogy Diamond szemlátomást azt hitte, fel tud lépni a brit establishment ellen. A stábja kiszivárogtatta egy beszélgetésének tartalmát, amelyet állítólag a Bank of England egyik vezetőjével folytatott, és amely szerint ez utóbbi sugallta volna, hogy a Barclays pontatlan adatokat tegyen közzé a kamatokról. Diamond szemlátomást elfelejtette, hogy egy bank fennmaradása – és nyereségessége – a szabályozó hatóságokkal fenntartott jó viszonytól függ, főleg ha a méretei elég nagyok az adott nemzetgazdasághoz viszonyítva.
A Barclays mérlegfőösszege 2500 milliárd dollárnak felel meg, ami nagyjából Nagy-Britannia éves GDP-je, és – a mérleg értelmezésétől függően – a világon az ötödik vagy a nyolcadik legnagyobb bank. Ilyen méretű bankok óriási implicit állami garanciákat élveznek, és pontosan erre mondják, hogy „túl nagy ahhoz, hogy megbukhasson”. Diamond láthatóan elhitte a saját retorikáját, amely szerint ő maga és a bankja egyaránt kritikus jelentőségű Nagy-Britannia prosperitása számára. A szabályozó hatóságok mégis lemondásra kényszerítették, aminek hatására a Barclays papírjai enyhén emelkedtek.
Az utolsó tanulság az, hogy a demokráciák és a nagybankok közötti látványos összecsapások még ezután fognak következni mind az Egyesült Államokban, mind Európában. A felszínen a bankok továbbra is nagyhatalmúak, a legitimációjuk azonban folyamatosan rogyadozik.
Jamie Dimon, a JP Morgan Chase vezérigazgatójának irányítása alatt például az idén egy közel 6 milliárd dolláros veszteséggel járó gondatlan kockázatvállalás történt, az állása azonban ennek ellenére biztosnak látszik.
Ráadásul őrzi helyét a Federal Reserve Bank of New York igazgatótanácsában is annak ellenére, hogy az utóbbi részt vesz a JP Morgan Chase veszteségeinek és a Libor-botrányban játszott szerepének vizsgálatában. Dennis Kelleher, a Better Markets nevű közéleti szervezet elnöke egy nemrég tartott kongresszusi meghallgatáson dokumentumokkal támasztotta alá, hogy a Dodd-Frank törvény elfogadása után két évvel az USA bankrendszere keményen és hatékonyan küzd minden érdemi reform meghiúsításáért. Dimon ennek az ellenállásnak vált a nyilvános arcává.
Eközben az európai helyzet robbanékonnyá vált. Az uniós banki szabályozás korábban arra ösztönözte a pénzintézeteket, hogy alaposan tankoljanak fel a kormányok kockázatmentesnek feltételezett kötvényeiből. Most azonban, az euróövezet perifériájának mély szuverénadósság-válsága idején éppen az államok esetleges csődje fenyeget a bankok romba döntésével. Az Európai Központi Bank nagy összegű sürgősségi likviditást juttatott a bankoknak, amit azok további állampapírok vásárlására fordítanak. Ez rövid távon ugyan alacsonyabban tartja a hozamszintet, potenciális csődök esetén azonban még nagyobb veszteségeket okoz.
A bankok és a politika szorosan összefonódott minden fejlett gazdaságban. Diamondnak rá kellett jönnie, hogy a politikusok képesek maguk alá gyűrni a bankárokat – legalábbis Nagy-Britanniában. Ami azonban igazán számít, az a legitimáció és a jól tájékozott közvélemény. Vajon ön még mindig elhiszi azt az egyre kétesebb tételt, hogy az óriásbankok a jelenlegi állapotukban hasznosak a magánszektor többi része – és így a gazdasági növekedés, illetve a munkahelyteremtés – számára? Vagy kezdi-e fontolóra venni azt az egyre inkább a főáramlatba kerülő felfogást, hogy túl hatalmasokká és veszélyesekké váltak?
Copyright: Project Syndicate, 2012
www.project-syndicate.org
