Iszapbirkózás

Az EU legkeményebb csatája kezdődik ma Brüsszelben: a hétéves pénzügyi keretről igyekeznek megállapodni a tagországok. Igaz, azt vélhetően még Herman Van Rompuy sem tudja, van-e bármelyik tagállam részéről ilyen igyekezet, így az is kétséges, sikerül-e majd túljutniuk a tárgyalófeleknek egy kocsmai vita szintjén.

A válság ugyanis megmutatta: az unió, a meglévő forrásaival, a jelenlegi hatásköreivel nem képes kihúzni az országokat a bajból. Érthető, hogy a kormányok maguk igyekeznek megoldásokat találni a problémákra, és innentől logikus is, hogy erre minél több pénzt és hatáskört igyekeznek maguknál tudni. Lehetne ez éppenséggel fordítva is, de amíg például David Cameron brit miniszterelnököt saját pártja szorongatja az EU-val szemben, magyar kollégája, Orbán Viktor pedig felváltva intéz kirohanást Brüsszel ellen és erősíti meg az uniós források jelentőségét, nyilvánvalóan közelebb vagyunk az iszapbirkózáshoz, mint a konszenzushoz.

Az sem segíti a helyzetet, hogy az amúgy is felzárkóztatásra szorulók még jobban leszakadtak az elmúlt pár évben, sőt, félő, hogy magukkal rántanak másokat is. Így az ő támogatásuk a korábbinál is több forrást emészthet föl, ráadásul olyan országoktól elvonva, amelyek a recessziót igyekeznek elkerülni.

A kiutat az egész rendszer felforgatása jelenthetné magánforrások hatékonyabb bevonásával, a támogatott célok felülvizsgálatával, az uniós pénzügyi keret forrásainak átstrukturálásával. Ez azonban annak ellenére hiú ábránd, hogy az uniós intézmények már több lépést próbáltak tenni ebbe az irányba – legyen szó akár a növekedési paktumról, a projektkötvények tervéről vagy a közös agrárpolitika átalakítása irányába tett bátortalan lépésekről.

A következő két nap – vagy két hét, vagy két hónap – ezért nem ezekről a tervekről fog szólni, hanem számokról. És senki ne lepődjön meg, ha konstruktív javaslatok helyett csak a vétóval való fenyegetőzések, a viharos kirohanások, a nem titkolt beszólások ideje jön el.