Munkát is, jólétet is
Magyarországon mostanában különösen sokat emlegetik ezt a kívánatos irányt. Valamit ugyanis ki kell találni, ami kapaszkodót ad arra, merre is van a kiút. Egyelőre azonban nincs üdvözítő megoldás.
A Világgazdaság legutóbbi konferenciáján Demján Sándor vizionált szörnyű jövőt – „Európa 15–20 év múlva éhezni fog”-, ha nem térünk vissza a termeléshez, ha hagyjuk, hogy mindez kitelepüljön az olcsóbb bérű országokba. A napokban a magyar miniszterelnök hangsúlyozta újra, hogy csak akkor kerülhetünk a nyertes országok közé, ha leteszünk a jóléti állam errefelé soha meg nem valósult ideájáról, s a munkaalapú társadalom megteremtése felé vesszük az irányt.
Jó, mondhatnák munkanélküliek százezrei, ide nekünk azt a munkát!- de ne legyünk ennyire demagógok. Most válság van, munka kevésbé. Jó, mondhatnák mások, de a munkaalapú társadalom nem áll szemben a jóléti társadalommal. Sőt, ideális esetben előfeltétele annak. Tehát nem lemondani kellene a jólét ideájáról, csupán a helyes sorrendet eltalálni. A kérdés inkább az, mit értünk munka alatt. A termelést – hangzik mostanában a kategorikus válasz, s már-már ódákat zengenek a szakmunkások, mérnökök fontosságáról. Logikusan. Szakmunkásból, s mérnökből hiány van, így egy piacgazdaságban felértékelődik szerepük. Egyúttal az is kiderült, hogy a piac úgynevezett szabályozó szerepe nem kényszerített ki az élethez igazodó oktatási, képzési rendszert. Vajon miért nem? Az állami szerepvállalás tehát e téren kívánatos lehet. És persze, az is, hogy mindez mértékkel, más szakmák földbetaposása nélkül valósuljon meg.
Minél nagyobb ugyanis a válság, annál nagyobb a késztetés a hirtelen beavatkozásra. S ha a krízis ennek ellenére nem múlik, akkor a cselekvési kényszerhez még idegesség is párosul, így egy ország gazdasága, társadalma könnyen kísérleti tereppé válik. A határozott, gyors cselekvés ugyanis nem azonos a diktátumokkal, a hirtelen, végiggondolatlan, kapkodó intézkedésekkel. Ezekkel nem jobb, hanem rosszabb lesz a helyzet. Vagy legalábbis bizonytalan, kilátástalan. Nem a munkaalapú társadalom meghirdetésével van baj – ahogy a szocializmusban sem ez volt a hiba –, hanem azzal, ha ez sematikusan, a kor követelményeinek mellőzésével valósul meg.
A munkaalapú társadalom – ha versenyképes is akar lenni – ma már nem nélkülözheti a tudást. S mivel a nemzetközi fejlődés erősen informatika-orientált, a szakmunkásoknál sem mellőzhetők az ilyen ismeretek. A versenyképes szakmunkás ma már nem azonos egy képzett fizikai dolgozóval. Sokkal több annál. Az informatikai szakirodalom – ha nincs magyarra lefordítva – angolul áll rendelkezésre… De ne menjünk bele a részletekbe. Ez az oktatási szakemberek dolga lenne. Ám ha az ő gondolkodásuk beszűkül, s csak az aktuális politikai megrendelések teljesítésére korlátozódik, nagy kárt okozhatnak a jövő nemzedéke munkapiaci pozíciójában. S akkor a munka alapú társadalom szép ideája is oda.
Emlékeznek még? Magyarországon hirdettek már tudásalapú társadalmat, jóléti társadalmat, gondoskodó társadalmat, s most megint munkaalapú társadalmat. Mindegyik cél szép volt. De miért külön-külön? Miért ne lehetne végre egyszer komplexen gondolkodni, s az elődök céljait a maiakkal ötvözni? Miért nem akarunk tudásra alapuló munkaorientált társadalmat, amely jóléthez vezet, s a gyengébbekről való gondoskodás (szociális piacgazdaság) sem tűnik el ezen eszmények közül? Ha képesek lennénk az összetettebb, az ország valódi fejlődését célzó gondolkodásra, akkor a munka fogalmába beletartozna a szellemi és fizikai munka, a termelés és szolgáltatás, és persze a fejlesztés-kutatás is. Megfelelő arányokban.
