Utánozza-e Európa az USA-t?
Paul Krugman, a Princeton Egyetem professzora nemrég így foglalta össze az Atlanti-óceán két partján megfigyelhető, széttartó trendeket: „itt egyre jobb lesz, odaát pedig rosszabb”. Nem is olyan régen, 2009-ben az európai politikusok és kommentátorok az Egyesült Államokat még a pénzügyi válság elindításáért kárhoztatták, az eurót pedig méltatták, amiért – úgymond – megvédte a kontinenst a zavaroktól.
Ennek ellenkezőjét – Európa lelkes híveinek szerencsétlenségére – egyértelmű tények támasztják alá.
Az Európai Bizottság immár azt jelzi előre, hogy az Egyesült Államokban az egy főre jutó GDP jövőre visszatér a 2007-es szintre, míg az euró-övezet mutatója még mindig 3 százalékkal el fog maradni a 6 évvel korábbitól. A munkanélküliség 2009-2010-ben azonos szinten állt az Atlanti-óceán két partján, jelenleg azonban a ráta mintegy 4 százalékponttal alacsonyabb az Egyesült Államokban. Az USA-ban a tőkebefektetések és az export növekedése is sokkal erőteljesebb, az infláció pedig alacsonyabb lesz az idén, mint Európában.
Európa egyedül az államháztartás helyzetét tekintve áll jobban. Az euróövezetben az átlagos GDP-arányos költségvetési hiány 2012-ben alig valamivel lesz 3 százalék felett, míg az Egyesült Államokban meghaladja a 8 százalékot.
Európa viszonylagos gyengélkedésére két – egymással rivalizáló – magyarázat is létezik. Az egyik szerint Európának meg kell fizetnie a megszorítások félresikerült politikájának árát. A másik érvelés szerint a szigorúság irányába való fiskális fordulatot az USA sem tudja sokáig halogatni, Európának pedig egyszerűen nem volt más választása, mint az előrehozott rajt. Amint az euróválság is igazolja, a dolgok sokkal rosszabbra fordultak volna, ha elhalasztják a megszorításokat.
Mindkét magyarázatban van igazság.
Az utóbbi évek recesszióját követően az USA-ban és Európában (az Egyesült Királyságot is ideértve) egymással homlokegyenest ellentétes stratégiát követtek. Barack Obama elnök és a Federal Reserve prioritása a magánszektor talpra állítása volt. A bankok iránti bizalmat stressz-tesztekkel állították helyre, a háztartásoknak pedig időt adtak, hogy rendezzék mérlegüket. A gazdaságpolitika feladata volt, hogy mindaddig kompenzálja a magánkeresletben jelentkező kiesést, amíg a háztartások helyzete stabilizálódik. A fiskális konszolidációt későbbre halasztották (bár a tagállamok többségében a költségvetés rendbe tétele ilyen lépésekkel is járt), a monetáris politikát pedig úgy irányították, hogy a hozamgörbe ellaposodjon.
Európában ezzel szemben a hangsúlyt eleve a fenntartható költségvetési politikára helyezték, miközben a betegeskedő magánszektort elhanyagolták. A politikusok már 2009 második felében – tehát még a kötvénypiaci pánik kezdete előtt – kiemelt feladatként kezelték a fiskális élénkítő programok lezárását. A bankokról azt állították, hogy jó formában vannak, miközben egy részük alig volt fizetőképes. A háztartásokról feltételezték, hogy készek fogyasztani, holott – Spanyolországban és másutt is – sokan voltak erejük felett eladósodva. Az álláshelyeket eközben a termelékenység és a nyereség rovására is védték.
Mindennek eredményeként Európa túl sok zombi bankkal, sebzett háztartással és vergődő céggel hagyta maga mögött a recessziót.
Németországban a magánszektor elég erős volt a kilábaláshoz – ez Dél Európára (és Franciaországra) sokkal kevéssé volt jellemző.
Az euróválság miatt közvetlenül nem szenvedő Nagy-Britannia nagy vonalakban szintén az európai stratégiát követte. A termelékenység az ugrásszerű amerikai emelkedéssel szemben itt „szabadságra ment”, ez pedig súlyos következményekkel járt. A Bank of England legutóbbi inflációs jelentése szerint például a termelékenység 10 százalékkal marad el a válság előtti szinttől, amit a bank szakemberei a beruházások alacsony szintjével és a Schumpeter-féle kreatív rombolás lassulásával magyaráznak. Az egységnyi munkaerőköltség emelkedett, a potenciális növekedés üteme pedig lelassult.
A magánszektor elhanyagolása szomorú dilemma elé állította Európát. A kínálati oldalon a permanensen alacsonyabb kibocsátás még erősebbé teszi a fiskális kiigazítás követelményét. A keresleti oldalon viszont a gyenge magángazdaság nem elég ellenálló a fiskális megszorítások túlélésére.
A mostani stádiumban, a nehéz helyzetben lévő európai országok nem engedhetik meg maguknak, hogy – a magánszektor mérlegpozícióira összpontosítva – leállítsák az államháztartás kiigazítását. De inspirációt az amerikai „fiskális szakadék” látványából sem kellene meríteniük. Az amerikai megközelítés mindezen ellenjavallatok ellenére három tanulságot is tartogat.
Az első szerint a bankszektor helyreállításának prioritást kell élveznie mindenütt, ahol ezt még nem hajtották végre. Másodszor, a konszolidáció ütemét mérsékelt szinten kell tartani mindaddig, amíg a magánkeresletet a mérlegalkalmazkodás és a hitelezés visszafogása fékezi. Végezetül, ügyelni kellene a fiskális szigor és a kínálati oldali reformok közötti egyensúlyra, az utóbbiaknak – ahol csak lehetséges – nagyobb súlyt adva, mint amekkorát eddig kaptak.
A szerző a Bruegel Gazdaságkutató Intézet igazgatója
Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org
