Andor: Európa szociális békéje a tét

A most kitüntetett integráció sikerének fontos tényezője ez is.
Mi köze a szociális békének a valutaunióhoz, és annak újjáépítési tervéhez? Nagyon is sok. Az elmúlt évek válsága nehezen felbecsülhető anyagi és erkölcsi károkat okozott. A tömeges munkanélküliség állandósult. Görögország elveszítette GDP-je egynegyedét, ami békeidőben példátlan. A múlt év őszén pedig a Tanácsot elnöklő lengyel pénzügyminiszter arra figyelmeztetett: ha nem sikerül megoldani az euróválságot, tíz éven belül háborúval számolhatunk megint.

Ha az elmúlt három év euróválság-kezelését tekintjük, azt mondhatjuk: az irány helyesnek bizonyult, de a döntéshozatal sebessége nem. Új stabilizációs mechanizmus (EFSF-ESM) született, és felépült a gazdasági kormányzás rendszere (Európai Szemeszter). Ha késve is, de megszületett a felismerés, hogy a valutaunió átfogó szerkezeti felújítást igényel. Ehhez megfelelő elemek kerültek a tárgyalóasztalra, de a döntéshozatal és a végrehajtás mindmáig vontatott és következetlen.

A négy elnök dolgozata, tehát 2012 júniusa óta már új rendszeralkotás van napirenden, ám anélkül, hogy a gyakorlati megvalósulás konkrét határidőkhöz lenne kötve. A nagyobb fokú biztonság érdekében gyorsításra lenne szükség. A holtpontról való kilendülés egy lehetséges módja lenne egy összeurópai, Bretton Woods-típusú konferencia. Hasonlóan ahhoz, ahogyan 1944-ben az Egyesült Nemzetek tárgyalódelegációi három hét alatt kidolgozták a háború utáni gazdasági és pénzügyi világrend alapjait, egy európai Gazdasági és Monetáris Konferencia felgyorsíthatná az euró és az eurózóna „megmentését”, s ezáltal az európai gazdaság fellendítését.

A valutaunió, mely eleinte csak halvány gondolatkísérlet volt, azért válhatott valósággá, mert az Európai Közösség tagországai közötti árfolyam-ingadozások elvben akadályozták azt, hogy a résztvevők teljes egészében kihasználják az egységes piac előnyeit. Ma azonban azt látjuk, hogy ha nemzeti valuták ellen nem is, de nemzeti államkötvények ellen lehet spekulálni. A piac sokak által áhított fegyelmező ereje inkább prociklikus destabilizáló tényezővé vált (ebbe az irányba hatott a hitelminősítő cégek tevékenysége is). Tartós megoldás csak akkor érhető el, ha az elkülönült nemzeti monetáris politikák után a teljesen elkülönült nemzeti adósságfinanszírozás is megszűnik.

Közös szabályozó, kiegyenlítő, felzárkóztató, kockázatmegosztó mechanizmusok híján a valutaunió közelebb áll ahhoz, amit valutatanácsnak hívunk (currency board, pontosabb fordításban valutatábla). Fellendülés idején a periférikus gazdaságok hitelességet importálnak, és ezáltal bőséges tőkeimportot élveznek, válság idején belső leértékelésre kényszerülnek, olyan fiskális és bérrugalmasságot tanúsítva, ami önálló nemzeti valuták megléte esetén (és békeidőben) fel sem tételezhető. Kiegyensúlyozott növekedés hiányában pedig a rendszer legitimitása is kérdéses.

A közös adósságfinanszírozás mint távlati terv nélkülözhetetlen az euró fennmaradásához, ugyanakkor fontos az is, hogy a rövid- és középtávon is történjenek lépések a válság megfékezésére. Ez a megfékezés elsődlegesen annak az „ördögi körnek” a megszakítását jelenti, amely a bankrendszer és az államadósságok körkörös egymásra utaltságát és leminősítését jelenti. A három elemből álló (bankfelügyelet, -szanálás és betétbiztosítás) bankunió megvalósítása egyértelműen a válságkezelés kulcskérdése ma.
A bankunió szükségességéhez hasonló evidenciának számít ma már, hogy a fenntartható és legitim monetáris unió a jelenleginél több fiskális eszköz működését feltételezi.

A szigorú fiskális szabályok alkalmazásából fakadó reálgazdasági veszteségek és szociális terhek mérsékléséhez közösségi eszközökre van szükség, már csak azért is, mert a válság időszakában a nemzeti szintű szociális stabilizátorok erejüket vesztették. Indokolt tehát olyan – feltételes, illetőleg automatikus – stabilizátorokról gondolkodni, amelyek kezelni tudják az aszimmetrikus sokkokat és kiigazítást, és egyúttal előremutató szerkezeti reformokra is sarkallhatnak. Automatikus szociális stabilizátorként mindenekelőtt egy EMU-szintű munkanélküli biztosításra kell gondolni.

Minden olyan lépés, ami a nagyobb fokú közös tehermegosztásról szól, segít visszaszerezni a befektetői bizalmat – és talán az állampolgárokét is. Ami ezzel ellentétes, destruktív. Igazán nagy károkat okozott például az eurónak és a válságkezelésnek az, amikor egyes politikusok magabiztos nyilatkozatokat tettek arról, hogy ha a görögök nem teszik, amit elvárnak tőlük, kizárják őket az eurózónából. Az eurózóna bomlásának kilátásba helyezése és lebegtetése elkerülhetetlenül beárazódott nemcsak a görög, de más államadósságok kamatfelárába is.

Bármilyen útiterv készül el a közeljövőben, a legfontosabb az, hogy egyidejűleg tegyünk lépéseket egyrészt a pénzügyi fegyelem és koordináció, másrészt a tagállamok közötti szolidaritás, harmadrészt pedig az uniós intézményrendszer legitimitásának megerősítése terén. A valuta eszköz. A tét Európa szociális békéje.