Az eurózóna-költségvetés hamis ígérete
Gyakran példálóznak az Egyesült Államok monetáris uniójával, amely sokkal jobban működik, mivel a nagy szövetségi büdzsé kisimítja az aszimmetrikus – az egyes államokat érő – sokkokat. Akik ezzel érvelnek, úgy látják: az eurózónának saját költségvetésre lenne szüksége, amivel hasonló, automatikus biztosítást nyújtana tagállamainak. Ez az érv azonban félreértelmezi az amerikai gyakorlatot. Az Egyesült Államokban – miként a föderális államok legtöbbjében – a szövetségi büdzsé újraosztja a jövedelmet az egyes régiókban. Ez a redisztribúció azonban nem egyenértékű a sokkok elnyelésével.
Az USA szövetségi költségvetése valóban kiegyenlíti az államok között az egy főre jutó GDP-ben megnyilvánuló különbségek jelentős részét (a becslések szerint 30-40 százalékát), mivel a szegényebb államok kevesebb jövedelemadót fizetnek be, és nagyobb transzfert kapnak. Ez a mechanizmus azonban nem jelent biztosítékot a sokkhatásokkal – a jövedelemszint hirtelen változásaival – szemben. A szövetségi kormány által osztott transzferek összege, különösen az alapvető szociális és élelmiszer-támogatásoké, csak igen kevéssé követik a tagállami üzleti ciklusok változását.
A tagállamok szintjén a szövetségi adórendszer sokkelnyelő képessége sem különösebben jelentős, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szövetségi bevételek leginkább ciklusérzékeny összetevője, a szövetségi szja a GDP kevesebb mint 10 százalékára rúg. Összefoglalva: a szövetségi büdzsé bevételei és kiadásai az egyes államok GDP-változásából eredő sokkhatásoknak csupán egy töredékét (10–15 százalékát) képesek elnyelni.
Gyakran szóba kerül, hogy Európában – vagy legalább az eurózónában – létre kellene hozni egy közös munkanélküli biztosítást. Az ötlet első pillantásra támogathatónak tűnik, de ezúttal is tévednek azok, akik az egyesült államokbeli gyakorlattal példálóznak. A munkanélküliek biztosítását az USA-ban a szövetségi államok szintjén szervezik meg. A szövetségi kormány csupán súlyos, az egész államszövetséget sújtó recesszió esetén nyújt kiegészítő juttatásokat azoknak, akik már hosszú ideje vannak állás nélkül. Ez azonban az összes tagállamot megilleti, a válság által a leginkább érintetteknek nem jut sokkal több, mint a többieknek.
A munkanélküli segélyek jelentőségét ráadásul gyakran eltúlozzák. A legtöbb országban az ilyen kiadások még súlyos recesszió idején is mindössze a GDP 2-3 százalékát adják; az USA-ban a szövetségi büdzséből nyújtott ilyen célú kiegészítés az elmúlt években a GDP 1 százalékát érte el. Nyilvánvaló tehát, hogy az eurózóna munkanélküli biztosítás rendszere soha nem lenne képes olyan sokkok kezelésére, amilyenek Írországot vagy Görögországot érték, ahol a GDP több mint 10 százalékkal esett vissza. Spanyolország példája pedig az európai gazdaságok olyan vonására világít rá, amely szintén alááshatja a szövetségi munkanélküli biztosítás melletti argumentumokat.
Spanyolországban a munkanélküliség jelenleg megközelíti a 30 százalékot, ami erős a priori érv lenne egy sokk-elnyelő rendszer szükségessége mellett. De Spanyolországban a munkanélküliség szinte mindi magasabb volt az eurózóna átlagánál, és csupán a fenntarthatatlan ingatlan boom idején csökkent egyszámjegyű szintre. Egy eurózóna-szintű rendszer létrehozása azt kockáztatná, hogy azokat finanszírozzák, akik éppenséggel saját országuk merev, a reformokkal szemben ellenállónak bizonyuló rendszere miatt vannak hosszú ideje állás nélkül.
Mindent összevetve nem könnyű egy eurózóna-beli sokkelnyelő rendszer létrehozása mellett az Egyesült Államok példájával érvelni. De mivel magyarázzuk, hogy a globális pénzügyi válság az Egyesült Államokban regionális bankválságokat sem idézett elő, miközben Európa több országának bankrendszerét a kormányoknak – idővel pedig az eurózóna bailout-alapjából – kell kisegíteni? Az Egyesült Államokban működő „bankunió” erős védelmet nyújt a helyi pénzügyi sokkhatásokkal szemben. A nevadai ingatlanbuborék például legalább olyan súlyos volt, mint az ír vagy a spanyol.
Nevadában viszont, amely méretét tekintve Írországhoz hasonlít, a helyi bankrendszer veszteségeit a „bankunió” elemei – az FDIC (Federal Deposit Insurance Corporation, Szövetségi Betétbiztosítási Szervezet) és a szövetségi jelzálog-refinanszírozó ügynökségek, a Fannie Mae és a Freddie Mac – jelentős részben „elnyelték”. Ez a támogatás Nevada „nemzeti” jövedelme 10–20 százalékának felel meg. Egy ilyen méretű transzfer után az ír gazdaság is biztosan jobb állapotban lenne.
Kézenfekvő tehát a következtetés. Az euró hosszú távú stabilitása sokkal inkább függ attól, hogy az európai bankunió tervei végleges formát öltsenek, mint valamiféle új eurózóna-büdzsé létrehozásától.
Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org
Az Európai Bizottság, az Európai tanács, az Európai Központi Bank és az Eurogroup elnökei a közös pénz reformjáról készülő jelentésükben nem kerülhetnek meg egy alapvető kérdést: szüksége van-e az eurózónának saját költségvetésre?Daniel Gros, a Center for European Policy Studies igazgatója-->
