Régi számok, új irányok
Az új büdzsét az Európai Unió 2007–2013-as költségvetésével összevetve az egyetlen figyelmet érdemlő különbség a mezőgazdasági alapok nagysága. 2005-ben a kormányok megegyeztek abban, hogy nemzeti jövedelmük 0,45 százalékát fordítják a mezőgazdaságra. Ez az arány most az unióbeli bruttó nemzeti jövedelem összegének 0,39 százaléka – egy olyan büdzsében, amely még akkor sem éri el az EU bruttó nemzeti jövedelmének 1 százalékát, ha teljesen kihasználják. Minden más lényegében változatlan maradt, beleértve a versenyképességi és növekedési fejezeteket is, amelyeknek összege most a nemzeti jövedelem 0,47 százaléka – szemben a 2007–2013-as 0,46 százalékkal.
Igaz, hogy a 2007–2013-as büdzséhez képest a kohéziós fejezetből forrásokat csoportosítottak át a versenyképességi fejezetbe, de ez csupán kozmetikai jellegű kiigazítás. A két fejezetben lévő alapok többségének ugyanis hasonló a célja. Valójában nem is kellene külön tárgyalni őket azon az alapon, hogy az egyik projektjei jobban támogatják a növekedést, mint a másikéi. Másodszor, a versenyképességi fejezet kiadásainak egésze igazából nem használható fel. 2011-ben a felhasználatlan alapok, amelyeket az Európai Bizottságnak utóbb vissza is kellett vonnia, a versenyképességi fejezetből nagyobb részt képviseltek, mint a kohéziósból.
Miközben a nagypolitika mit sem változott, az Európai Unió költségvetését alakító szakpolitikai irányelvekben két fontos új elemet is azonosíthatunk. Az egyik, hogy a válság éveiben az EU-büdzsét mindvégig felhasználták olyan garanciaként, amely pénzügyi segítséget nyújt a bajba jutott tagállamoknak: az eurózónában az Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (European Financial Stabilization Mechanism, EFSM), a közös pénzt használó blokkon kívül a Középtávú Pénzügyi Támogatás (Medium-Term Financial Assistance, MTFA) révén. Hogy a költségvetés ne legyen kockázatoknak kitéve, az EFSM-re vonatkozó szabályok rögzítik, hogy a garancia nem haladhatja meg a saját források és a befizetések különbségét. Mivel a saját források nagyságát az uniós nemzeti jövedelem 1,23 százalékában határozták meg, a szóban forgó különbség 2014–2020-ban a teljes nemzeti jövedelem 0,28 százaléka. Az EU-költségvetés garanciaként való felhasználása olyan új nézőpont megjelenését jelenti, amelyet érdemes tovább vizsgálni.
A másik tényező az Európai Parlamentnek az új Lisszaboni Szerződés szerinti szerepével kapcsolatos. A parlamentnek jóvá kell hagyni a 2014–2020-as költségvetésről született megállapodást. Ebben a tekintetben a leglényegesebb, hogy az Európai Parlament a büdzsé végrehajtásáról rendelkező 80 jogszabályból mintegy 70-ben társjogalkotóként működik közre, pontosítva a keretmegállapodás egyes technikai részleteit. Az Európai Parlament a büdzsé egészével két dolgot tehet: vagy jóváhagyja, vagy elutasítja – a szóban forgó, szakmai jellegű pontokhoz azonban javaslatokat fűzhet. Ez tehát olyan terület, amelyen a parlament – anélkül, hogy kockáztatná a 2014–2020-as büdzsé végrehajtását – megpróbálhat tenni valamit.
Az eljárás, amely a 2014–2020-as büdzsé elfogadásához vezetett, semmit sem változott. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a végeredmény különbözni fog a 2007–2013-as megállapodásétól. A kisebb jelentőségű kérdésekben érzékelhető ugyan némi elmozdulás, de egy komolyabb változáshoz a büdzsével kapcsolatos szabályozás teljes újragondolására lenne szükség, a saját forrásoktól kezdve.
