Állam, napszemüvegben
A magyar állam kilépett szabályozói-irányítói szerepköréből, és oly'' erős szereplővé, versenytárssá, befektetővé vált, hogy alig maradt olyan szigete vagy szeglete az üzleti életnek, amely képes lenne tőle függetlenül prosperálni.
Az első példa még a kormányzati ciklus elején a MAL Zrt. és a vörösiszap-katasztrófa volt. Már ott napnál világosabban látszott, hogy a jelenlegi magyar állam hogyan tekint magára, hol látja beavatkozásának korlátait, és mi a célja. A katasztrófa elég okot szolgáltatott rá, hogy a kormány úgy gondolja, mindent megtehet a céggel, végül át is veheti annak irányítását, sőt, a közeljövőben kvázi tulajdonjogát is. A kormányzat számára sohasem volt kérdés a felelős személye, egyetlen bírósági döntés sem kellett ahhoz, hogy rátelepüljön a cégre (előbb egy honvédelmitörvény-módosítással, állami felügyelet alá vétellel, majd stratégiailag kiemelt jelentőségűvé minősítéssel, végül egy volt katona által megnyert perre hivatkozva csődeljárással és felszámolóbiztossal). Eközben az állam feljogosítva érezte magát, hogy a beszállítókat ne fizesse ki. A folyamat vége nyilvánvalóan a cég bedöntése lesz, és a termelés folytatása egy új állami vállalat keretein belül, talán új beszállítói körrel.
Egy volt államtitkár-helyettes, Holoda Attila szintén a beszállítókat hozta szóba, amikor az E.On állami tulajdonba vételének szerinte valódi okait igyekezett feltárni. Az E.On államosítása persze lehet akár egy ésszerű energetikai stratégia része is, ami indokolhatja akár a piaci árnál jóval magasabb vételár megfizetését is közpénzekből. Ebben a példában azonban a magántulajdonos alkupozícióban van, és a jelek szerint nem is fog rosszul járni, ellentétben a bauxitóriással. Talán ezért is húzódik immár több hónapja a kormány által már „lezártnak” nevezett tranzakció.
Az állam vezetői egyelőre adósak annak magyarázatával, miért szeretnének állami tulajdonú mobiltelefon-céget működtetni. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezért a célért még olyan blamákba is belemennek, amilyen a jogszerűtlen tender, amelyet sehogyan sem sikerült megnyerni a három állami vállalat alapította konzorciumnak. Így újabb tervek születtek, az E.On megvásárlásához hasonló stratégiával. A nyilvánosság már tudja, hogy az állam a Vodafone-ra pályázik, így az eladónak már csak azt kell mérlegelnie, meddig srófolhatja fel az árat.
Ahogyan a mobiltelefonia, úgy a járműgyártás is a magángazdaság terepe volt mindeddig. De a Rába állami tulajdonba vételével a hazai buszgyártásban is új fejezet kezdődött. Itt a jelek szerint a Volvo lesz a győztes, amely az állami védőernyőt élvező Rába partnereként monopolhelyzetbe kerül a hazai piacon. Buszainak megvásárlója ugyanaz lesz, mint a buszokba 30 százaléknyi hazai terméket beépítő cég tulajdonosa: a magyar állam. Tenderekre a vetélytársak már nem is számítanak.
A példák órákig sorolhatók még. Az állami tulajdonú bankok szerepének erősítése, az iskolák és kórházak központosított irányítása, a béren kívüli juttatások rendszerébe az Erzsébet-utalványon keresztül történő beavatkozás, a dohánykereskedelem feletti állami ellenőrzés megszerzése, a menzák, a babakötvény, a hulladékgazdálkodás, az időjárási szolgáltatás államosítása egy új, a korábbitól jelentősen eltérő gazdasági környezetet rajtol fel. Rossz jel azonban, hogy még nem jelentkezett olyan kutató, aki szerint az állam képes lehet hosszú távon hatékonyan működni cégtulajdonosként. A tanácsadók aligha tudnak most értelmes stratégiát javasolni a magánszférának. Hacsak azt nem: válj mozdulatlanná, és várd meg, amíg jóllakik a behemót.
