Valóban mindenkinek jó?
„Mindenkinek jó” megoldás rövid távon a gazdaságban nem lehetséges. Közgazdasági értelemben a probléma az, hogy a gazdaság és a társadalom egyes, elkülönült szereplőinek érdekeit meg sem próbálják a makrogazdaság egészében elhelyezni, és a részérdekeket úgy állítják be, mintha azok egyúttal a makrogazdasági érdekek lennének.
Ami a devizahiteles autóvásárlókat illeti, a megsegítés felvetése kétségtelenül logikusnak tűnik. Egyrészt, ha a devizahiteles lakásvásárlók támogatása az elmúlt 1-2 év legfőbb gazdasági-társadalmi kérdésévé vált, akkor önként adódik, hogy az ugyanazon okok miatt nehéz helyzetbe került autótulajdonosok miért ne részesülhetnének „valamiféle nemzeti ajándékban”. Más lehetne a helyzet, ha a devizahiteles lakásvásárlók számára elérhető eszközök valóban a rászorulókra, nem pedig a legkevésbé támogatandókra koncentráltak volna. A méltányosság és a társadalmi szolidaritás súlyos sérelme azonban indokolttá teheti a kiterjesztést.
Másrészt teljeséggel érthető, hogy a válság előtti, több mint 200 ezres évi értékesítéssel szemben a mostani autóeladás szánalmasan alacsony, az autószektorban működő gazdasági szervezetek súlyos helyzetbe kerültek, számuk felére-harmadára csökkent, a még meglévők kilátásai pedig reménytelennek tűnnek. Miután a magyar gazdaság helyzete 2-3 éves kitekintésben is igen komor, és nem ígéri az autóeladások érdemi felfutását, az érdekeltek „valamilyen módon” a forgalom bővülését szeretnék elérni. Ráadásul az autóeladások felpörgetése jótékonyan érintené a költségvetést is, az új autók arányának emelkedése csökkentené a környezeti károkat, és persze az importőrök forgalma is bővülne, gazdasági helyzetük stabilizálódhatna.
Már csak azt kell tisztázni, hogy a „valamilyen” megsegítés költségeit ki viselje. A devizahiteles autóvásárlások kétszereplős alkukon keresztül valósultak meg, így nem nehéz kitalálni, hogy a vásárlót kinek a terhére lehet megsegíteni. Elvileg persze a költségvetés is vállalhat bizonyos szerepet, de reálisan nézve a 2013-ra és 2014-re előirányzott, egyaránt 3 százalék alatti hiány inkább további megszorításokat feltételez, mintsem új kiadások vállalását. Az autóimportőrök javaslata szerinti „valamilyen” segítség tehát a lakáshitelesek támogatásához hasonlóan a 2012-ben összességében 150 milliárd veszteséget elkönyvelő bankszektor rovására képzelhető el. Az ügylet tehát mégsem jó mindenkinek – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy gazdaságunk növekedésének egyik kulcskérdése a hitelezés újbóli beindítása.
Bár az egyes részterületek és részérdekek érvényesítésére irányuló törekvés mindig is jelen volt a gazdasági-társadalmi viszonyainkban, a jelenlegi fokozott intenzitás azzal magyarázható, hogy a 2009. évi súlyos visszaesés és a közel egy évtizedes pangás időszakában szükségszerűen felerősödtek az érdekellentétek. Az elmúlt évek gazdasági kilátástalansága a társadalom és a gazdaság egyes csoportjait nem gazdasági előrehaladásunk gyorsítására motiválta, hanem a szűkülő és stagnáló jövedelmek újraelosztására. Ez a lényeges magatartásmódosulás, amely az üzleti és a lakossági szférára egyaránt jellemző, talán a legmeghatározóbb nem gazdasági tényezője jövőnknek, amelyet úgy tűnik, nehezebb lesz megváltoztatni, mint a hagyományos növekedési tényezőket.
