A béremelések és a kedvezmények nem segítik a hosszú távú növekedést
Az elmúlt hetekben megélénkültek az ország jövő évi költségvetésével kapcsolatos viták. Mivel 2014 választási év, az elmúlt két évtized gazdaságpolitikai trendjei alapján joggal feltételezhetjük, hogy a kormány addig érzékelhető mértékű fiskális expanziót valósít meg. Valószínű, hogy a költségvetési kiadások részben már idén, de legfőképpen a jövő évi országgyűlési, valamint az ezzel közel egyidőben zajló európai parlamenti választások előtt tartalmaznak majd speciális szavazatszerző elemeket.
Nincs ebben semmi meglepő, sőt politikai nézőpontból egyenesen az a furcsa, ha a mindenkori magyar kormány nem próbál meg valamennyire adaptálódni a választások ciklikusságához. Valójában ezért 2009–2010 volt inkább a kivétel, amikor a globális pénzügyi válságtól, illetve a megelőző évek felelőtlen fiskális politikájától meggyötört akkori kormányzat az államcsőd közvetlen fenyegetésének árnyékában, éppen a választások előtt valósított meg makrogazdasági stabilizációt – ennek is része lehetett a választási vereség elsöprő mértékében. Amit a mostani (és a jövőbeli) magyar kormány(ok)tól elvárhatunk, az a költségvetési ciklikusság minimalizálása, illetve emellett az eladósodás pályájának kontroll alatt tartása. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a GDP-arányos államadósságnak trendszerűen csökkenő pályán kell lennie, és a választásokat közvetlenül megelőző időszakban is kontroll alatt kell maradnia. Nem véletlen tehát, hogy a mostani viták egyik sarkalatos kérdése az államadósság körül forog.
Magyarország ma is viszonylag erősen eladósodott országnak számít: az Eurostat 2013 első negyedévéről közölt adatai szerint a GDP arányában 82 százalékot kitevő magyar bruttó államadósság ugyan valamivel kisebb, mint az Európai Unió 27 országának átlagos mutatója, az új kelet-közép-európai tagállamok között viszont a legmagasabb. A bruttó hazai össztermék 3,5–4 százalékát évről évre a korábban felhalmozott adósságok kamatainak törlesztésére kell fordítanunk – ebből kiszámítható, hogy a GDP 2,5–3 százaléka közötti államháztartási hiány eléréséhez kamatfizetések nélkül a GDP 1 százaléka körüli elsődleges többletet kell elérnünk. Elvben a 2016-os költségvetésre már érvényesek lesznek az új adósságszabályok: amellett, hogy az államadósság maximális szintjét az Alaptörvény rögzíti, a Magyarország gazdasági stabilitásáról szóló törvény meghatározza az államadósság leépítésének módját is. Ennek következtében három év múlva az éves hiány már csak legfeljebb a GDP 1,5 százaléka körül lehet – ami a kamatfizetések nélküli elsődleges egyenlegen 2,5 százalékos többletet jelent.
Ez bizony újabb jelentős megszorításokat vetít előre, aminek következtében az amúgy is gyengécske magyar növekedés esélyei várhatóan tovább romlanak. Ha a fiskális expanzió időszakában is alig 1,5–2 százalék körüli növekedés elérésére képes, hosszú távú trendjét tekintve pedig stagnál a magyar gazdaság, akkor mire lehet képes, ha újabb restrikciós hullám elé nézünk? Miután úgy tűnik, hogy ezúttal a választás környéki fiskális expanzió mérsékelt, a fő kérdés valójában az, hogyan valósítható meg a növekedés élénkülése mellett hosszú távon fenntartható adósságpálya. Bár a választási céloknak megfelelnek és rövid távon az érintett csoportoknak vitathatatlanul könnyebbséget hoznak, a béremelések, a nagyobb adókedvezmények és a szelektív áfacsökkentések nem igazán segítik a hosszú távú növekedést. Ez a mostani fiskális expanzió fő problémája – és ezen önmagában az sem segít, ha könnyítjük a választások után életbe lépő mai szigorú adósságszabályunkat.
VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.
