Bankrobbantás - A virtuális háborúk kockázatai
Mivel a biztonság hagyományosan a létfenyegetéssel függ össze, a biztonsági helyzetek megoldása pedig a hatalomnak adományozott rendkívüli felhatalmazással (több pénzzel, kevesebb kényelmetlen vitával) jár, a politikusok mindig és mindenütt szívesen kiáltják ki forradalomnak, háborúnak, vagy szabadságharcnak a leghétköznapibb kérdések megoldását is. Úgy teszik ezt, hogy közben maguk is tudják, hogy a forradalmak és szabadságharcok felettébb kivételes pillanatok. Tucatjával sorolhatnánk azokat a történelmi helyzeteket (például a kelet-közép-európai rendszerváltások történetéből), amikor a biztonság irányába való elmozdulás a közösség tartós épülésére szolgált. A háborús retorikához való politikusi vonzódást az is erősíti, hogy a legtöbb közismert karizmatikus politikai vezető valamiféle nagy küzdelemben, forradalomban vagy háborúban szerezte karizmáját. Akiknek azonban nem adatott meg az ilyen különleges történelmi helyzet (és ők vannak többségben), azok gyakran mesterségesen – például virtuális forradalommal, virtuális háborúval vagy virtuális szabadságharccal – igyekeznek előidézni a közösségerősítő és karizmateremtő történelmi helyzeteket. Az így előidézett „forradalmak”, „háborúk” és „szabadságharcok” azonban komoly kockázatokkal járhatnak, elsősorban akkor, ha az azt előidézők nem tudják a virtualitás keretei között tartani a konfliktusokat, és azt az érzetet keltik a közvéleményben, hogy azok valódiak.
A Béke téri bankrobbantásnak bizonyos társadalmi csoportokban való visszhangjánál ilyen gátszakadást vélek felfedezni. Egy olyan pillanatot, amikor a politikai és társadalmi közbeszédben a bankok, a multik és a közműszolgáltatók elleni „szabadságharcot” a társadalom bizonyos tagjai és csoportjai a politikai erőszak alkalmazásának legitimációjaként értelmezik. Tegyünk hangsúlyosan hozzá, hogy helytelenül. A gátszakadás szempontjából lényegtelen kérdés, hogy a CIB Bank bejáratának és homlokzatának felrobbantása terrorcselekmény volt-e (politikailag motivált erőszak) vagy köztörvényes bűneset (sikertelen ATM-rablás), a lényeges ugyanis az, hogy miként tekintenek rá a társadalom egyes csoportjai. A politikai kultúra tartós alakulása szempontjából is ez utóbbi a fontosabb.
Arnold Wolfersnek, a nemzetközi kapcsolatok realista iskolája egyik alapító teoretikusának munkássága óta tudjuk, hogy egy-egy közösség biztonsághoz fűződő viszonyában milyen kiemelkedő szerepe van a percepciónak – vagyis annak, hogy a közösség tagjai miként ítélik meg a saját és a környezetük biztonságát. Ezt a percepciót szubjektív biztonságnak nevezi a szakirodalom, amit napjainkban a tömegmédia és politikai közbeszéd befolyásol döntően, mivel az átlagpolgár leginkább a sajtóból és a közbeszédből tájékozódik a közvetlen környezetén kívüli világ biztonságát illetően. Ha szerencséje van (a média és a közbeszéd helyi értékén kezeli és tárgyalja a biztonságot érintő híreket), az így kialakult kép nem esik túl messze a valóságtól. Ha nincs szerencséje, akkor botor módon elhiszi, hogy például Magyarországon az összes bűncselekmény 0,1 százalékát kitevő gyilkosságok ugyanolyan súllyal szerepelnek a bűnügyi statisztikákban, mint a tévék híradóiban, vagy a rádiók híreiben (17,3–27,2 százalék).
Politikai szempontból a szakértők szerint az a kulcsfontosságú, hogy az objektív és szubjektív biztonság, vagyis a valóság és a percepció ne kerüljön túl messzire egymástól, mert az nagyon könnyen orientációs zavarhoz és hibás döntésekhez vezethet, amelyeknek igen súlyos következményei lehetnek. Ahol a politikai és a társadalmi közbeszéd, illetve a média egyes befolyásos szereplői napi rendszerességgel erősítik meg a bankok, a multinacionális vállalatok és a közműszolgáltatók elleni „szabadságharc” jogosságát, ahol a mainstream politikai közbeszéd a devizahiteleseket differenciálatlanul olyan önhibájukon kívüli áldozatoknak állítja be, akiknek a minimális kritikai önreflexiója sem indokolt, és ahol a szociális biztonsághoz tartozó rezsicsökkentést a nemzeti szuverenitás, függetlenség magasztos eszméjéhez kötik, bizony az egyszerű elégedetlenek csoportjaiban gyorsan kialakulhat politikai erőszak-alkalmazás legitimitásának hamis tudata.
Ez a hamis tudat azért rendkívül veszélyes, mert megértő, sőt szimpatizáns közönséget teremt a bankrobbantók számára. Olyan közönséget, melynek tagjai nyilvánosan vallják, hogy a „személyi sérülés nélküli robbantás” csupán „figyelemkeltés”, az „elégedetlenség elfogadható nyomatékosítása”, vagy egyszerűen: „Nagyon király! Kár hogy nem az összes repült!”
Mindeközben valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy a kijelentéseikkel – függetlenül a béke téri robbantástól – gyakorlatilag a terrorizmussal szemben mutatkoznak megengedőnek. És sajnos ezt a közönséget csak erősítik a politika által meghirdetett és virtuálisként értelmezett, a közbeszéd és a média által pedig megerősített magasztos küzdelmek, melyeket azonban az egyéni vagy a csoportpercepció leegyszerűsít, megfoszt virtualitásától és esetenként – mindannyiunk szerencsétlenségére – valódiként értelmez. Mivel a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen közönség előbb-utóbb kitermeli a saját „hőseit”, ezért ellenzem a politika által meghirdetett háborúknak és szabadságharcoknak még a virtuális formáját is.
