A Fednek be kell töltenie a világ központi bankjának szerepét
A Fednek azonban tudnia kell azt is, ha nem látja el globális szerepét, akkor egy veszélyes világ alakulhat ki. Az USA jelenlegi árfolyam-politikáját a lebegő árfolyamok, vagy legalábbis annak lehetősége jellemzik. Az 1950-es, -60-as években közgazdászok, mint például Milton Friedman úgy vélték, hogy a lebegő árfolyamok globális rezsimje olyan rendszer lesz, ahol a fizetőeszközök értéke lassan és fokozatosan aszerint alakul, ahogy az egyes gazdaságok inflációja és termelékenység-növekedési rátája változik.
Az 1970-es években Rudi Dornbusch közgazdász és a valóság arra tanított meg minket, hogy ez a nézet helytelen volt. Ha egy ország az amerikai árfolyamváltozással szemben sokszor alakítja át saját monetáris politikáját a mai erőteljesen globalizált világban, az azt jelenti, hogy jelentősen szétzilálja az import- és exportszektorát. Miután egyetlen egy kormány sem akarja ezt tenni, ezért szinte az összes kormányzat az USA-t követi a monetáris politika alakításában.
Ebből adódóan az USA egy olyan globális hegemónnak számít, amely egyben a világ központi bankjával is rendelkezik, amelyre nem csak az a feladat hárul, hogy az USA-ban stabilizálja a termelést, a foglalkoztatást és az inflációt, valamint őrködjön a pénzügyi stabilitás felett, hanem egyben a világgazdaságot is alakítsa.
A jelenlegi aggodalmak egy része arra vonatkozik, hogy mennyiben egészséges és stabil a feltörekvő piacok növekedése, miután az a tőkebeáramlásokból próbál profitálni, illetve hogy a feltörekvő piacok menyiben tudják kielégíteni az észak-atlanti térség keresletét a nyitott pénzpiacokra, valamint, hogy mennyiben tudják kezelni a spekulatív forró pénzek okozta instabilitást. A feltörekvő piacok központi bankjainak vezetői tartanak egy olyan amerikai politikától, amely a jelentős forrópénz-beáramlást és inflációs spirált eredményező expanzív politika, és a hitelcsapok elzárását és recessziót eredményező gyors megszorítás között váltogat.
A globális gazdaság jelenlegi fő problémáját azonban Európa és az eurózóna válsága jelenti. Az euró létrehozása megfelelő fiskális unió nélkül azt jelentette, hogy a többlettel bíró régiókból a deficittel küzdő régiókba történő transzferek nem szüntették meg, hanem még alá is támasztották a keresleti egyensúlytalanságokat. Az a tény, hogy az eurózóna nem rendelkezik azzal a szintű munkaerő-piaci rugalmassággal, ami ahhoz szükséges, hogy egy optimális valutaövezet jöjjön létre, azt jelenti, hogy a gazdasági tevékenységek regionális allokációk révén történő kiigazítása nehezen megvalósítható, miközben az, hogy a tagállamok elvesztették a monetáris politika feletti kontrollt, kizárja a nominális leértékeléssel megvalósítható kiigazítást.
Továbbá Európa nem rendelkezik azokkal az intézményekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a legkönnyebb módját válassza gazdaságának kiegyensúlyozásához, amelyet az észak-európai államokban mérsékelt infláció, míg Dél-Európában nyomasztó defláció és csőd jellemez. Az EU intézményrendszeri kialakítása felerősíti azokat a hangokat, amelyek olyan politikát sürgetnek, amely a mostani deflációs pályára tették Európát.
A XX. század elején már láttuk, milyen politikai következményekkel jár a gazdasági depresszió és stagnálás időszaka.
A Marx által parlamentáris kreténizmusnak nevezett jelenség következménye, hogy megerősödtek azon mozgalmak, amelyek olyan határozott vezetőt keresnek, aki megmondja, mi a teendő. Ezek a vezetők aztán hamar rájönnek arra, hogy az ő megoldásaik sem jobbak, mint bárki máséi, ezért hatalmon maradásuk legjobb módjának azt tartják, ha minden problémáért a külföldieket okolják. Magasztalják a nemzetet, politikájukat a más országokkal történő zéró-összegű vitákra fókuszálják, otthon pedig a külföldieket teszik meg bűnbaknak. Nem érdeke Európának, hogy ez így alakuljon, és az USA-nak sem érdeke, hogy egy ilyen Európával kelljen együttműködnie. A demokratikus, prosperáló és stabil Európa jóval jobb és biztonságosabb világot jelente az USA számára.
Itt jön a képbe a Fed. Ha a monetáris politikája terén a 4 százalékos éves inflációt tűzné ki célul – vagy a hat százalékos éves nominális GDP-növekedést – akkor az eurózóna gyors javulását tudná elősegíteni.
Az a világ, amelyben az USA bizonyíthatóan rászolgál arra a bizalomra, amely a globális gazdasági hegemón szerepéhez szükséges, sokkal jobb világ az USA számára annál, amelyben nem lenne meg iránta a megfelelő bizalom. Egyszerűen fogalmazva, az USA-nak a globális gazdaság ügyeit is intéznie kell a kollektív közös jó érdekében. A másik lehetőség, hogy konfrontálódik a világgal, amelyben a globális makrogazdaság irányítását az egyes nemzeti szakpolitikák közötti verseny határozná meg.
Az USA közép- és hosszú távú politikai, biztonsági, és gazdasági érdekei megkövetelik, hogy a Fed felismerje, hogy politikájának küldetése nem az, hogy csak az amerikai egyensúly elérésére és fenntartására törekedjen. Ehelyett el kell sajátítania és be kell töltenie a világ központi bankjának szerepét, amelynek keretében a teljes globális gazdaságra vonatkozóan egyensúlyt teremt az aggregált kereslet és a potenciális kínálat között.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org
