Anglia jól döntött
Az áruk, a tőke és a munka szabad mozgása kedvező a szigetország gazdaságának, hiszen egy nagy és egységes piachoz férnek hozzá. London fontos európai pénzügyi központ, szoros gazdasági kapcsolata a kontinenssel nélkülözhetetlen. Az előbbiek következtében bizonyára maradnak az EU-n belül, és a szélsőséges, kilépést pártolók ügyes politikával az amerikai „tea party” irányzathoz hasonlóan háttérbe szoríthatók.
Mindemellett azonban a válság megmutatta, hogy a britek jól döntöttek, amikor óvatosan tekintettek mindenfajta újdonságra, így az euróra is. A 2008-as pénzügyi válság a brit gazdaságot is kedvezőtlenül érintette, komoly ingatlan lufi alakult ki Nagy-Britanniában is, így annak kipukkadása nyomán a legnagyobb bankok is bajba kerültek. Az angol bankmentő csomag (500 milliárd font, azaz 850 milliárd dollár) mérete meghaladta 700 milliárd dolláros amerikaiét. Eközben a gazdaságot recesszió sújtotta, így a GDP-arányos adósság és a költségvetési deficit „elszállt”. A brit vezetés ennek ellenére a jegybank likviditásbővítése mellett növelte a költségvetési kiadásokat, hogy élénkítse a gazdaságot és inflációt generáljon. Mindez meghozta a várt eredményt: a GDP 2009 óta reálértéken is növekszik, és a 3 százalék körüli inflációnak köszönhetően nominálisan még kedvezőbb a kép. A költségvetési lazítás okozta terheket ezzel részben „elinflálták”, miközben a jegybanki lazításnak hála a kötvényhozamok alacsonyak maradtak, így a növekvő adósság finanszírozási költsége alacsonyabb volt, mint a válság előtt.
A brit költségvetési deficit a GDP arányában a később már szigorodó fiskális politikának és a növekvő gazdaságnak köszönhetően csökkenni kezdett, így a GDP-arányos államadósság növekedése is lelassult. A brit jegybank 2012 őszén lealította a mennyiségi lazítást, csupán a meglévő kötvényállományt görgeti tovább. A brit válságkezelés tehát tankönyvszerű, gyors és sikeres volt.
Ezzel szemben az eurózóna adósságválsága alatt a bajba került országok önálló monetáris politika hiányában nem tudtak likviditásbővítő intézkedéseket bevezetni, amit tetézett a már amúgy is jelentősen eladósodott kormányok szűk költségvetési mozgástere. A szigorodó fiskális és a nem kifejezetten laza monetáris politika hatásaként ezekben az országokban defláció és stagnáló nominális GDP, azaz csökkenő reál GDP-t láthattunk, ami a GDP arányos adósság és költségvetési deficit növekedését vonta maga után, vagyis beindult a negatív adósságspirál. A növekvő kockázatok miatt emelkedtek a kötvényhozamok, és megkérdőjeleződött az adósság fenntarthatósága is, így több perifériaország csak külső segítséggel tudta megoldani finanszírozását. A bajban lévő országok a nominális kötöttségek miatt lassabb alkalmazkodásra kényszerültek, hiszen nem tudtak inflációt generálni és devizájukat leértékelni, ahogy a britek tették, hogy gyors versenyképességi előnyre tegyenek szert.
Bár Nagy-Britannia jól döntött, amikor nem vezette be az eurót, fontos látni, hogy nem az euró maga a „rossz”, hanem a közös deviza bevezetésének keretei voltak hibásak. A németek és más magországok remekül átvészelték a válságot, nem igényeltek az alkalmazottnál lazább monetáris politikát. A jelenlegi deflációs félelmek azonban már az Európai Központi Bankot is lazításra ösztönzik, ami komoly segítség lehet a jelentősen eladósodott perifériás gazdaságoknak. Az EKB helyzetét nehezíti, hogy az európai vállalati kötvénypiac fejlettsége alacsony, banki finanszírozás a jellemző, így a vállalatok számára olcsó hitel biztosítása még megoldandó feladat.
Priegl Máté, a Pioneer Alapkezelő elemzője-->
