Nem most kezdődött a vita arról, milyen előélettel kellene rendelkeznie az Európai Bizottság Ideális Tagjának. Az európai elhivatottság – Nagy-Britannián kívül – minden bizonnyal alapnak tekinthető, vagy legalábbis előnyösnek, mind a közösségi értékek és jogszabályok őrzőjének tekintett testület, mind a jelölt komfortérzete szempontjából. Ott van azonban az örök kérdés: egy (politikától) független szakember tehet többet az európai integrációért vagy egy (ejtőernyős) politikus. Mindkettő mellett szólnak érvek és ellenérvek is. Egy kívülről érkező nyilván csak a szakterülete iránti elkötelezettséggel fordul a megoldandó problémák felé, ám félő, hogy próbálkozásait egy kívülálló meddő molyolásnak látja majd. Egy politikus ezzel szemben a szakmájából eredő exhibicionizmussal tudja felhívni a figyelmet a brüsszeli ténykedésre, ám aligha tudja lemosni magáról azt, honnan jött – rosszabb esetben azt sem, hogy miért.
Nem most kezdődött a vita, de most kulminált. Amikor az elmúlt évtizedek viszonylatos passzivitása után aktív politikai szereplővé lépett elő a várományosokat elbíráló Európai Parlament, és amikor az előző ciklusban egyik fő ellenségévé előlépett Orbán-kormány történetesen egyik meghatározó tagját küldi ki.
Az EP motivációját nem nehéz megérteni: az EU egyetlen választott testülete hallatni akarja a hangját. A magyar feleké már annál kevésbé: ha a kormány szellemiségét igyekezett Orbán Viktor átmenteni Brüsszelbe, hogy van az, hogy Navracsics Tibor az első adandó alkalommal átállt az európai eszmék pártjára? Ha a kormányfő igyekezett elhatárolni a hazai politikai viszonyokat és a Magyarországról delegált – nem Magyarországot képviselő – biztos brüsszeli tevékenységet, miért nem találtak egy kevésbé kompromittált személyt?
Lám, Navracsics Tibor jelöltségével megint valami újat tudott Magyarország mutatni az Európai Uniónak. Maga a politikus is igen gyors tempóban lépett ki a szürke eminenciás szerepből. Ilyen volna az Európai Bizottság Ideális Tagja?
