Szegény Széchenyi

„Vélekedésemet egyenesen kimondván azt tartom: mindazon szomorú következésnek, melyeket érinténk s még bővebben fejtegetni fogunk, s melyeknek mindennapi tanúi vagyunk, nincs főbb oka, mint pénzbeli összeköttetésink hibás elrendeltetése s az abbúl természetesen következő tökéletes híja minden hitelnek” - ezt írta Széchenyi István 1830-ban megjelent Hitel című művének „Bévezetésében”. Most, szegény, foroghat a sírjában, amikor a nevét cégérére tevő bank dicstelen véget ért. Nevének hitelével rosszul sáfárkodtak a kései utódok. De nem csak azzal, hanem az állam pénzével is. A Széchenyi Bank szomorú végét az teszi igazán komorrá, hogy azzal elfüstölt néhány milliárd forint közpénz is, amit a kormány 2013 nyarán fektetett a pénzintézetbe, amikor kisebbségi tulajdont szerzett benne. Egy év, és a bank már húzhatja is le a rolót.

Nem kell ahhoz pénzügyi szakembernek lenni, hogy egyértelmű legyen: valaki valakit itt nagyon átvert. Két eset lehet: vagy a Nemzetgazdasági Minisztérium mérte fel rosszul a tőkeemelés előtt a bank helyzetét és az abban rejlő kockázatokat, vagy a bank, illetve tulajdonosai hallgattak el valamit a leendő tulajdonostárs előtt. Akármelyik verzió igaz, elfüstölt 3 milliárd forint közpénz egy év alatt, és egyelőre egy szó sem hangzott el arról, hogy az állam keresné ennek felelőseit. Pedig nem ártana. Ha a Norvég Alapra ekkora rendőri és ellenőrzési erő jutott, akkor itt is elkelne minimum egy Kehi-vizsgálat, mert nem is lehet vita tárgya, hogy az adófizetők pénze égett el egy év alatt egy magánbankban.

A felelőskeresésről ugyan nem ejt szót a Nemzetgazdasági Minisztérium bedőlés után kiadott közleménye, de ahhoz azért ad támpontokat, szerinte ki a felelős a bank bukásáért. A minisztérium ugyanis azt állítja, hogy „a kisebbségi tulajdonszerzést követően több olyan információra derült fény a bankról, amely a korábban ismertnél gyengébb tőkehelyzetre utalt. Az állam felelős kisebbségi tulajdonosként számos szabálytalanságra hívta fel a többségi tulajdonos figyelmét, és sürgette a problémák rendezését. Az állam minden rendelkezésére álló eszközt kihasznált, hogy a többségi tulajdonost a pénzintézet szabályos és hatékony működésének helyreállítására késztesse, és ezáltal a bank pénzügyi helyzete stabil maradjon.” Az NGM szerint tehát átverték a többségi tulajdonosok, akiket nem tudott rábírni a bank szabályos működtetésére. A vizsgálat megindítása magától értetődő lenne.

A Széchenyi Bank többségi tulajdonosa annak a Töröcskei Istvánnak az érdekeltsége, aki éppen az Államadósság Kezelő Központ vezérigazgatója, azaz nem egy törpebank pénzeiről dönt, hanem a teljes magyar államadósságról. Roppant kellemetlen, és akkor még nagyon óvatosan fogalmaztunk.

Nem kérdéses, hogy ezt a posztot csak olyan feddhetetlen pénzügyi szakember töltheti be, akinek a nevéhez nem kötődik például bankcsőd. Ilyen esetben már nem az a kérdés, hogy Töröcskei István kiválóan menedzseli-e a magyar államadósságot. Ha így is teszi, a bankcsőd után önként fel kellene állnia, hogy az általa vezetett intézmény tekintélyét megóvja. Ha ezt ő másként érzi, akkor pedig a kormánynak kellene elgondolkodnia ezen. Most ugyanis egy olyan bankár vezeti az ÁKK-t, akinek pénzügyi érdekeltségei közül az idén a Körmend és Vidéke Takarékszövetkezet, a Széchenyi István Hitelszövetkezet után éppen a harmadik megy tönkre.

Hogyan is írta Széchenyi a Hitelben? „Hol kötelesség van, ott jussnak is; hol pedig juss, szabadság és privilegiumok vannak, ott bizonyosan kötelességeknek is kell lenni! Ezek elválhatatlanok, a különbség egyedül az: hogy első esetben mindazok, kiknek polgári életek csak kötelességik által tűnik szembe, jussaikat számtalanszor tapasztalják áthágatni, másodikban pedig mindazok, kik szabadok s privilegiumokkal bírnak, kötelességikrül közönségesen el szoktak felejtkezni.”

Most itt lenne az ideje, hogy akinek privilégiumot adott az állam, az tudja a kötelességét is. Ha ugyanis a Széchényi Bank bukásának nem lesz semmilyen következménye, az baljós előjele az éppen most induló nagy állami bankolásnak.