Hát nem abszurd?

Szinte már betegesen tartanak a vállalatok, üzletemberek a pártoktól, a politikától. Érthetően. Egy volt szocialista ország utódállamában még élnek az emlékek arról a gyakorlatról, amikor az egy párt minden és mindenki felett volt. Akkor kevés tere lehetett a az üzleti racionalitásnak, így még a rendszer megengedőbb szakaszában is jobb volt a távolságtartás.

Úgy 25 éve megvolt a rendszerváltás. Kapitalizmus van. Piaccal, versennyel, gazdagodással, csőddel. Az üzletemberek azonban még mindig óvakodnak a politikusoktól. Vagy már újra. Ezért inkább kerülik azt a terepet, ahol ütközhetnek. Néha azonban nem lehet. Szembe kell menni a politikával. Egyenlőtlen a küzdelem. Nálunk legalábbis. Elvileg nincs mindenhol így. Míg a politikánál ott a hatalom – nálunk túlzottan is, kétharmados formában –, addig a másik oldalon ott a pénz. A szabályok megfogalmazásánál általában tekintettel vannak egymás érdekeire. Már csak azért is, mert a (köz)hatalom gyakorlásához is kell az anyagi erő, ezért a pénztermelő gazdaságot csak kíméletesen lehet „lehúzni”, jobb az „is-is” megoldás, azaz amikor a pénztermelő képesség növelésével lesz több bevétele a hatalomnak is. Torzul azonban az ilyen status quo, ha a pénz is és a hatalom is egy oldalra csoportosul át.

Vagyis érthető, ha a gazdasági emberek – ha csak tehetik – nálunk távol tartják magukat a politikusoktól. Még az igazán sikeres üzletemberek – akik valódi teljesítménnyel rendelkeznek – is inkább háttérbe húzódnak. Pedig teljesítménnyel a hátuk mögött nekik nagyobb hatásuk lehetne a köz ügyeire is. Felhívhatnák a figyelmet, hogy ha a piac elismeri tudásodat, ha a versenyben nyertél, akkor megérdemelt a gazdagodás is. Érdem, elismerés. Egy ilyen megmérettetéssel szerzett vagyon a köz javát, épülését, öntudatát is szolgálhatja. Ám ha egyre nagyobb az ügyeskedők, a politikai kapcsolatokból gazdagodók tábora, akkor a megérdemelt gyarapodásról is jobb nem beszélni. Az odavezető, hétvégi robottal teli útról sem.

Hétfő este látványos szópárbaj tanúi lehettek a Friderikusz-műsor nézői az ATV-n. A Demokratikus Koalíció ügyvezető alelnöke Molnár Csaba és a Vállalkozók Országos Szövetségének főtitkára, Dávid Ferenc arról vitázott, miért nem foghatnak össze még akkor sem, ha ugyanazt akarják. Nevezetesen hogy népszavazással akadályozzák meg a vasárnapi boltbezárásokat. A DK-politikus nagyon nem értette, miről van szó, a VOSZ-főtitkár meg egyre ingerültebben magyarázott. Igaza volt, de ez kevés. Kívülről nézve, az ember hajlamos normálisan gondolkodni, s elfeledkezik a körülményekről, az „itt és most” korlátairól. Pedig Magyarországon most nem lehet csak a józanész alapján cselekedni. Végig kell gondolni, hogyan csapódik le az adott lépés a nyilvánosságban. Egy gazdasági szakmai érdekképviselet tagjai között vannak jobb- és baloldali vállalkozók, őket megosztaná, ha a VOSZ bármelyik politikai párttal közös akcióba kezdene. Még akkor is, ha a nyilvánvalóan azonos célért ésszerűbb lenne az együttműködés.

Normális helyzetben is kényes egyensúlyozást kívánna egy ilyen közösködés, most, politikától, ellenségeskedéstől túlfűtött országban lehetetlen. Egy gazdasági szakmai képviselet nem mehet bele ilyen akcióba. Még akkor sem, ha ezzel talán éppen az általa is áhított cél megvalósításától távolodik. Közösen nagyobb esély lenne a sikerre. Külön egymást is akadályozzák, vagyis könnyen kudarcba fullad az egész. És mégsem lehet összefogni. Hát nem abszurd ez a helyzet?

Abszurd. De tele vagyunk abszurd, senkinek sem jó megoldásokkal. Normális esetben itt jöhetnének a kompromisszumok. Nem a VOSZ-DK kapcsolatában. Ott most nincs megoldás. Ám a kormány feloldhatná az egyre kínosabb helyzetet a vasárnapi nyitva tartással kapcsolatban. Még nem annyira erős a gazdaság, hogy a vasárnapi vásárlások ösztönző hatásáról és persze bevételéről lemondhatna. Akkor pedig szaván lehetne fogni a VOSZ vezetőit. A hétvégén dolgozóknak több pihenőnapot ígértek, és magasabb fizetéseket. A Munka törvénykönyvében is garantálva. Hát nem ez lenne az ésszerű, mindenkinek kedvező megoldás?!